történelem
Hogyan és miért akartak beszervezni az ötvenes évek közepén egy kisvárosi zenetanárnőt? Mivel próbáltak rávenni az együttműködésre egy vidéki gyermekgyógyászt, és az illető miként igyekezett kibújni ez alól? Milyen szerepük volt az 1956 utáni megtorlásban az ügynököknek, informátoroknak, besúgóknak, akik között akadtak olyanok, akiket zsarolással szerveztek be, de olyanok is, akik önként jelentkeztek, és még kitalációkkal is traktálták a tartótiszteket, csak hogy jó pontokat szerezzenek? Mi is volt az a bizonyos K-lakás? És végül mikor, milyen körülmények között és miatt kellett felszámolni a hosszú évtizedeken át fáradságosan és gondosan építgetett ügynökhálózatot?
A rendszerváltás óta eltelt több mint harminc évben sokszor törtek ki késhegyig menő viták, olykor botrányok a kérdés miatt, hogy valóban nyilvánosak-e az „ügynökakták”, valóban kutathatók-e a Rákosi- és a Kádár-korszak állambiztonságának iratai. Bármit gondolnak is a történészek, szakemberek, a közvélemény szerint a válasz egyértelmű „nem”. Takács Tibor ezt a nagyközönség előtt részben még mindig feltáratlan állambiztonsági múltat mutatja be tudományos igénnyel, ám közérthető formában. Könyvében megvizsgálja, milyen kép él a köztudatban a politikai rendőrségről és annak tagjairól, szemlélteti, hogyan épült fel és működött az ügynökhálózat az 1945-tól 1990-ig terjedő időszakban, és részletes esettanulmányokban, konkrét emberi sorsokon keresztül hozza közelebb az olvasóhoz a kort és szereplőit.
várható megjelenés: 2024 május 6.
A második világháború a magyar társadalom jelentős részének tudatában ma is nagyrészt 1944-45-öt jelenti, a front átvonulását, a bombázásokat, az erőszakot, a deportálásokat, Budapest ostromát. Ennek megfelelően elsősorban a hadtörténetre és a politikatörténetre összpontosító feldolgozások készültek az időszakról. Az utolsó nyár című könyvében Ablonczy Balázs a hadi események mögé tekint: azt kutatja, mi történt Magyarországon abban a három nyári hónapban, amikor hirtelen felgyorsult a történelem kereke. Hogyan éltek az emberek a hétköznapokban, hogyan vészelték át a bombázásokat, a kiürítéseket, mi módon látták el magukat és családjukat.
Miközben a szövetségesek partra szállnak Normandiában és Provence-ban, kezükre jut Párizs és Róma, Varsó és Szlovákia felkel a németek ellen, Románia pedig átáll, addig Magyarország lakosai vidékre mennek, élelmiszerjegyeket pecsételtetnek, ásnak és főleg sokat gyalogolnak. Hogyan élik meg ezt a három hónapot egészen addig, amikor 1944. augusztus végén a szovjet csapatok elfoglalják az első magyarországi falut, a háromszéki Sósmezőt? A német megszállással hatalomra jutott Sztójay-kormány és a körülötte lévő politikusok, értelmiségiek hogyan képzelik el az ő országukat? Mit terveznek és mi valósul meg ebből? És vajon dobáltak-e a szövetséges repülők robbanó játékokat, engedelmeskedtek-e a lakók egy női légóparancsnoknak, és mihez kezdtek a székelyek egy tevével?
Ablonczy Balázs 1974-ben született Budapesten. Történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója és a HUN REN BTK Történettudományi Intézetének kutatója, a Horthy-kori osztály vezetője. Szakterülete a huszadik század első felének magyar történelme. Családjával Budapesten él. A Jaffa Kiadónál eddig hat kötete jelent meg, a legutóbbi: Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák (2022).
„Elfogták a világtörténelem talán legnagyobb gyilkosát” – írta szalagcímében a New York Times 1946. március 17-én. Valóban, kevés olyan ember van, akinek kezéhez közel egymillió ártatlan ember, férfiak, nők és gyermekek vére tapadt. RUDOLF HÖSS, a Harmadik Birodalom legnagyobb és legtöbb áldozatot követelő koncentrációs és megsemmisítő táborának parancsnoka nagy kötelességtudattal és munkakedvvel, szenvtelenül működtette éveken keresztül az Auschwitz és Birkenau közelében felépített táborkomplexumot.
Az Auschwitz parancsnoka voltam a háború után, Höss lengyelországi fogságában született, és egyedülálló betekintést enged a parancsokat kételyek és kérdések nélkül végrehajtó és végrehajtató tömeggyilkos belső fejlődéstörténetébe. Végigkövethetjük életét kisgyermekkorától az első világháborús katonalétig, az első politikai gyilkosságtól és a többéves börtönfogságtól a dachaui koncentrációs tábor vezetőjének posztjáig. Részletes betekintést kaphatunk abba, miként emelkedik a sachsenhauseni védőőrizetes, majd az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokságáig, hogy végül a Koncentrációs Táborok Felügyelőségének hivatalvezetője legyen. Höss 1944 kora nyarán újra Auschwitz élén áll, hogy levezényelje a tábor legnagyobb szabású megsemmisítési projektjét, a vidéki magyar zsidók legyilkolását. A magyar akció (Ungarn-Aktion) keretében 437 000 magyarországi zsidó érkezik a táborba. Közülük 300 000–345 000 – köztük 100 000 gyerek – azonnal a gázkamrákba kerül.
Höss, az áldozatos hazafi, a szerető családapa, a pedáns tisztviselő és hatékony tömeggyilkos, akit a magyar közönség Robert Merle 1952-ben írt regényéből, a Mesterségem a halálból ismerhet, ezúttal saját szavaival beszéli el élettörténetét. E fontos dokumentumot most először olvashatjuk magyar nyelven.
A Martin Broszat német történész által közreadott és bevezető tanulmánnyal ellátott feljegyzéseket Kádár Gábor és Vági Zoltán utószava zárja. A magyar kiadás elé Gellért Ádám írt bevezető tanulmányt.
A Kádár-korszak titkosszolgálata által használt tudományos elemzés szerint csupán az amerikai egyetemeken legalább ötszáz magyar származású tudós tanított vagy kutatott. „Melléjük sorakoznak az Európában és más világrészeken működő tudósok. Nem túlzás, ha azt állítjuk, ezernyi magyar tudós működik ma hazáján kívül. Oly sokan vannak, hogy nem is vehetjük mindet számba.” A számbavétel azonban folyt, és a magyar állambiztonság munkájának eredményképpen dossziék sokasága halmozódott fel a külföldön alkotó magyar kutatókról.
Közülük is kiemelt figyelmet kaptak a Manhattan-tervben, majd a hidrogénbomba készítésében meghatározó szerepet játszó lángelmék, akiket furcsa nyelvük és különleges észjárásuk miatt tréfásan csak „marslakóknak” nevezett a korabeli tudósvilág, és a magyar származású Nobel-díjasok. A hidegháború tudományos versenyfutásában az ő tudásuk stratégiai fontossága szinte felbecsülhetetlen volt állambiztonsági szempontból. Megkörnyékezésük a konspiráció egészen magas szintjén, szovjet kontroll alatt szerveződhetett csak, de a magyar gyökerekből adódóan a magyarországi titkosszolgálatok nélkülözhetetlennek bizonyultak ahhoz, hogy ezeknek az embereknek a közelébe férkőzhessenek. A kiszemelt személyeket fedőnéven, operatív tervben meghatározott iránymutatás szerint tartották szemmel.
Jelen kötet az atombomba elkészítésében úttörő szerepet játszó, majd a fegyverkezés kérdésében egymással élesen szemben álló Teller Ede („Kárász”) és Szilárd Leó („Törő”), valamint két Nobel-díjas tudós, Gábor Dénes („Carter”) és Szent-Györgyi Albert („Bogarász”) állambiztonsági megfigyelésére fókuszál. Nem csupán a titkosszolgálati munka módszereiről kaphatunk általa képet, de a „célszemélyek” életútjának politikai rendőrséget érzékenyen érintő részleteiről is.
Szekér Nóra (1976), az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának történésze. Kutatási területe a 20. századi magyar eszme- és társadalomtörténete. 2017-ben jelent meg Titkos társaság - Magyar Testvéri Közösség története című könyve.
Elischer Edith, a legendás cukrász, Gerbeaud Emil unokája jólétben, nagypolgári környezetben, szerető nagycsaládban cseperedett, igazi úrilánynak nevelték. Ám amikor kellett, ez a kicsi és törékeny nő mégis fényesen helytállt: az embert próbáló időkben feltűrte a ruhaujját, és tüzet oltott Budapest ostromának zűrzavarában, segített a legismertebb magyar zsidó családnak a német megszállás után, nyilasokkal hadakozott, és később nem törték meg az ÁVH kihallgatói sem. Kevés híján hat évet töltött a kommunisták börtöneiben, rettenetes körülmények között, elképzelhetetlenül messze kerülve a Gerbeaud fényes termeitől.
A könyvhöz a szerző a Gerbeaud-leszármazottak családi archívumában és számos közgyűjteményben kutatott, többek között az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, ahol periratok, kihallgatási jegyzőkönyvek és ügynöki jelentések is foglalkoznak Elischer Edith-tel és tudós férjével.
Nem elégtétel és nem jóvátétel, de tény: Edith élete vége felé emberi helytállásáért átvehette a francia Becsületrendet. Az ő személyes története egyben család- és cukrászdatörténet is – édes és keserű, mint a huszadik század maga.
HULEJ EMESE újságíró. Huszonöt évig dolgozott a Nők Lapjánál, jelenleg a Magyar Krónika - kronika.hu – munkatársa. Szentendrén él, egy fia van. Első könyve, a Teleki Géza életét feldolgozó „Egy Teleki gróf Afrikában” című kötet 2014-ben jelent meg.
Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulója alkalmából, a 2023-as ünnepi évben rendhagyó könyvvel elevenítjük fel a főváros múltjának elfeledett futballhistóriáját a 19. század utolsó éveitől az ezredfordulóig. Ismeretlen vagy homályban maradt futballtörténetek elevenednek meg, olyan izgalmas, felfedezésre váró világba kalauzolva az olvasót, amelyben ott rejlenek a fővárosi sportkultúra jellegzetességei, a lüktető nagyvárosi hétköznapok ismertetőjegyei, a mögöttünk hagyott évtizedek titokzatos részletei. A városi élethez, a mindennapokhoz – közlekedéshez, mozihoz, színházhoz, rádióhoz, kórházhoz, fürdőhöz – kapcsolódó futballepizódok mögött kirajzolódik az események háttere, hol a macskaköves utcán tovarobogó fiáker hangját, hol a sárga villamos nyikorgását, hol a gyorsuló metró zúgását hallhatjuk, de minden esetben a labda pattogásától kísérve.
CSILLAG PÉTER (1983) Junior Prima-, Feleki László-, Németh Gyula- és MSÚSZ-nívódíjas újságíró, történész, a Nemzeti Sport főmunkatársa. A magyar futball hátországát bemutató Hátsó füves című országjáró sorozat készítője, az Ady stoplisban, a Kapufák és kényszerítők, az Oldalvonal és a Ha a pályák mesélni tudnának... című könyv szerzője. Elsődleges érdeklődési területe a futball történelmi, társadalmi és kulturális vetülete.
DÉNES TAMÁS (1963) Szepesi-, Feleki- Ezüstgerely-, MÚOSZ-nívódíjas sportújságíró, futballtörténész, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője. Három világbajnokság, öt világbajnokság, egy-egy olimpia, Afrika-kupa és Copa América tudósítója. Több mint nyolcvan futballtárgyú könyv írója, szerzőtársaival hétezer oldalon, tíz kötetben dolgozta fel a magyar és a nemzetközi labdarúgás történetét.
Budapest nagyváros. Budapest világváros. Budapest történelmi város. Budapest ismerős. Ismerős?
Könyvtárnyi könyv foglalkozik a város történetével, nincs ember, aki el tudná mindet olvasni. Budapestnek nemcsak a jelene, hanem a múltja is napról napra változik. Kötetünk neves történészek által írt fejezetei mégsem akarnak rendet tenni a várostörténet eredendő és kiismerhetetlen rendetlenségében, hanem sajátos „régészeti” munkát végezve feltárnak elsüllyedt szenvedéseket, kizsigerelt cselédlányok vasárnap délutáni magányos korzózásait és rettenetes gyilkosságait, nyomába erednek a házfalak tövében szunnyadó grund csendjét felverő első góloknak, történeteket mesélnek a magyar fővárost felkereső felvidéki szlovák utazók idegenkedéssel vegyes csodálkozásáról, budapesti román munkásokról, akik szocialisták voltak, és kémszolgálatot vállaltak Kun Béla Magyar Tanácsköztársasága érdekében. Sőt, még a város galambjairól is szó esik, amelyek hiába voltak és vannak ott minden tetőn és parkban, eddig nem keltették fel a történészek érdeklődését. Megannyi történet, megannyi Budapest. Jöjjenek velünk!
A kötetet Hatos Pál (az Elátkozott köztársaság és a Rosszfiúk világforradalma szerzője) szerkesztette.
„Meglehetősen nyugodt alak vagyok, olyan, akit nem könnyű csak úgy megijeszteni. És mégis, némiképp aggódni kezdtem, amikor egy nap, szokásom szerint bekapcsolván az Ekho Moszkvi rádió adását, a hírekben azt hallottam, hogy a Kreml vérdíjat tűzött ki a fejemre. Nem tették ugyan hozzá az élve vagy halva kitételt, de közel jártak hozzá…”
Mihail Hodorkovszkij Putyin álarca mögé látott. Olajmágnásként, Oroszország egyik leggazdagabb embereként felszólalt Putyin korrupt rendszere ellen, s ezért a Kreml megbüntette. Megfosztották vagyonától, és több mint tíz évig börtönbe zárták. Az immár szabad, de emigrációba kényszerített Hodorkovszij új könyvében bepillantást enged nekünk a harcba, amelyet hazája megmentéséért vív. Az Oroszország-feladványban gyorselemzést ad arról, hogy miként ment félre a putyini Oroszország, bemutatja országa felemelkedését és bukását, saját útját a jellegzetes szovjet ifjúkortól az olajmágnási létig, majd hatásos belső képet fest a politikai ellenállásról. A szerző erőteljes hangon áll ki a Kelet és a Nyugat közti megbékélés mellett.
A Sunday Times népszerű szerzőjével, Martin Sixsmithszel közösen jegyzett könyvében Hodorkovszkij páratlan éleslátással leplezi le a putyini maffia-klán vágyait és erkölcstelenségeit, ugyanakkor igyekszik bemutatni a nyugati közönség számára azt, hogy miért muszáj szembeszállni a Kremllel ahhoz, hogy megalapozhassanak egy jobb jövőbe vezető utat.
A kötet a Kádár-korszak politikai rendőrségének belső világát mutatja be: az állomány azonosítását követően elsőként elemzi átfogóan a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökségénél tevékenykedő állambiztonsági tisztek, a „belső ellenséggel” foglalkozó állomány életpályáját és működését, szocializációs közegeit és generációs élményeit, névvel, arccal bemutatva az alezredesi rangig eljutó tiszteket.
A kötetben bemutatott tartótisztek az állambiztonsági hálózat irányítói voltak, így azonosításuk az ügy- és ügynökközpontú elbeszélések árnyalását is lehetővé teszi. Az adatgazdag elemzésekből megismerhető, hogy kik végezték a társadalom széles körű ellenőrzését, kik irányították a Kádár-korszak meghatározó politikai ügyeit és bomlasztásos akcióit. A kronologikus rendet tartó fejezetek kitérnek arra, miként élték meg a III/III-asok a Horthy- vagy a Rákosi-korszak világát, a második világháború időszakát vagy éppen az 1956-os forradalom napjait, mielőtt a belső elhárítás kötelékében találkoztak volna. Feltárulnak bennük az egyházakkal, az ifjúsági intézményekkel, az egykori politikai elítéltekkel, a kulturális élettel és a rendszerkritikus ellenzéki csoportokkal foglalkozó titkosszolgálati részlegek mindennapjai.
Miközben az elemzések rávilágítanak a történelmi örökségként ránk maradt titkosszolgálati akták töredékességére, a szervezet belső történeteinek áttekintése révén feltárulnak a kádárizmus jellegzetességei is, legyen szó otthonteremtésről, szórakozásról vagy a hétköznapi hírek kommentálásáról.
Tabajdi Gábor az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytatott történelmi, filozófiai és politológiai tanulmányokat, majd ugyanott szerzett doktori fokozatot. Jelenleg az 1956-os Intézet Alapítvány és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója. Számos jelenkortörténeti kutatási projekt résztvevője, ötletgazdája, koordinátora. Történelmi útikönyvek és társasjátékok szerzője.
A kollektivizálás egyike volt a huszadik század legnagyobb horderejű társadalmi eseményeinek. Az államosítás után Magyarországon a parasztság maradt az utolsó olyan társadalmi réteg, amely földtulajdonának köszönhetően valódi gazdasági autonómiával rendelkezett. A szovjet modellt követő magyar kommunisták csak 1961-re, két hullámban tudták végleg megtörni és kolhozokba kényszeríteni a családokat, amelyek rengeteget szenvedtek az önállóságukért.
A könyv az ország 1945-ben meginduló szovjetizálásától, ezen belül pedig a földosztástól a hetvenes évekig tekinti át a magyarországi falvakat felforgató, azokat végérvényesen átalakító eseményeket és folyamatokat. A vidék életét meghatározó tényezők közül a kollektivizálás a leglátványosabb, de legalább ennyire fontos volt a téeszekben dolgozók folyamatos elvándorlást generáló hátrányos megkülönböztetése a társadalombiztosításban, és a falvaknak morzsákat is alig juttató településpolitika.
Csikós Gábor, Horváth Gergely Krisztián és Ö. Kovács József történészek, a kötet szerkesztői nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy munkájukat olyan forrásokra építsék, amelyek a társadalom mindennapi tapasztalatait tükrözik. A fejezetekből nemcsak a kollektivizálás traumatikus folyamata rajzolódik ki a maga életszerűségében, de a mentális egészségre hosszú távon gyakorolt rendkívül negatív hatása is. A szovjetizálás társadalmi és környezeti ára külföldi összehasonlításban különösen szembetűnő.
Magyarország 1944-es német megszállását követően a hazai zsidó közösségek vezetői feloldhatatlan dilemma előtt találták magukat: működjenek együtt a németekkel és a nácibarát magyar kormánnyal, vagy válasszák az ellenállás útját?
A rendelkezések a fővárosi zsidó vezetőket a budapesti zsidó tanácsba, a vidékieket pedig különböző helyi tanácsokba tömörítették. A gettósítás során sokszor e tanácsokra hárult a beköltözés megszervezése és felügyelete. A német és kollaboráns magyar követeléseket szintén ők kommunikálták a közösségeik felé, a deportálások előtt pedig nemegyszer a zsidó tanácsok vezetőinek kellett szelektálniuk a gyűjtőtáborokban, hogy ki kerüljön Auschwitzba, és kit küldjenek más koncentrációs táborokba.
A háború után súlyos vádak érték a zsidó vezetőket külföldön és Magyarországon is. Talán nem véletlen, hogy a történészek máig vitatkoznak szerepükről. De valójában mit tudtak ők Auschwitzról a deportálások előtt? Miért nem riadóztatták a vidéki zsidóság tömegeit? Kiváltságos helyzetben voltak-e, vagy ugyanúgy szenvedtek, mint a „kis zsidók”? Kollaboránsnak számítanak-e, vagy nem volt választásuk? Mi volt Horthy Miklós szerepe a budapesti zsidók megmentésében? Veszprémy László Bernát könyve kényes kérdéseket boncolgat, miközben számtalan külföldi és hazai levéltár forrásai alapján próbálja megérteni a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének történetét.
VESZPRÉMY LÁSZLÓ BERNÁT 2016-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutatás szakán szerzett mesterfokozatot. Jelenleg doktorjelölt az ELTE BTK Művelődéstörténet Doktori Iskolájában. Kutatási területe a politikai eszmetörténet és a zsidóság története. Korábban több zsidó folyóirat munkatársa, illetve a Veritas Történetkutató Intézet és a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója volt. Jelenleg a Mathias Corvinus Collegium online tudományos ismeretterjesztő folyóiratának, a Corvináknak a főszerkesztője.
A Kádár-korszak politikai propagandája a külföldi titkosszolgálatok és a nyugati emigráció beavatkozásával magyarázta az 1956-os forradalom kitörését. A pártállami időszak visszatérő motívuma volt a népi demokrácia ellen harcot hirdető külföldi fegyveres csapatok képe, amelyekben fontos szerepet kaptak az ország eltiprására törő nyugati magyar emigránsok. Vajon volt-e, s ha igen, mi volt az alapja ennek a képnek? Ha voltak ilyen csapatok, kik és milyen céllal hozták őket létre, és a magyar állambiztonsági szervek milyen intézkedéseket tettek a fenyegetés elhárítására?
A Hontalan hadsereg? című kötet eredeti levéltári iratok segítségével, a történeti feldolgozás eszköztárát használva tárja fel a magyar hírszerzés történetének néhány epizódját az 1950−60-as évtizedből. A hidegháború időszakát ugyanis valóban a titkosszolgálatok aktív működése jellemezte, de tevékenységük dokumentálása hosszú évtizedeken keresztül nem volt lehetséges. A szerző által áttekintett és bemutatott iratokból többek között az is kiderül, hogy a kémregényekből ismerős ügynöki munkaábrázolás valós információkon alapul; megismerhetjük belőlük az emigráns magyarok legharcosabb képviselőit, néhány sikeres ügynököt, valamint az állambiztonság módszereit a hálózat bővítésére és a célszemélyek becserkészésére.
JOBST ÁGNES 1997 óta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által létrehozott Vidéktörténeti Témacsoporthoz csatlakozva a pártállam hatalomgyakorlási mechanizmusait vizsgálta, és elsőként foglalkozott a keletnémet Stasi és a magyar hatóságok együttműködésével. A keleti tömb országainak, elsősorban Magyarország és az NDK állambiztonsági szerveinek együttműködését elemezve tágította kutatási területét a hírszerzés irányába.
Horthy Miklós személyéről és tevékenységéről számtalan könyv, tanulmány és cikk született az utóbbi években, de életének és karrierjének egy kevéssé feldolgozott szakaszát az utókor eddig csak nagy vonalakban ismerhette. Turbucz Dávid vállalkozott elsőként arra, hogy Horthy 1882 és 1918 közötti haditengerészeti karrierjét a magyar és osztrák közgyűjteményekben fellelhető anyagokra támaszkodva, tudományos alapossággal és részletességgel, de egyúttal olvasmányos stílusban mutassa be.
A dokumentumokból megtudjuk többek közt azt, hogy miért választotta a fiatal Horthy családja ellenkezése dacára a haditengerésztiszti pályát, és hogyan sikerült a társasági életet kedvelő fiatalembernek tanulmányi nehézségei ellenére olyan kapcsolati hálót kiépítenie a fiumei Tengerészeti Akadémián, amellyel későbbi karrierjét is megalapozta. A szerző végigkalauzolja olvasóit Horthy Miklós nagy, világ körüli útján a „kannibálók földjétől” Konstantinápolyon át egészen a bécsi udvarig. Nyomon követhetjük Horthy tengeri és szárazföldi beosztásait: megismerjük Ferenc József szárnysegédjeként, a Novara gyorscirkáló, majd a flotta parancsnokaként, és megtudhatjuk, miként jöhetett létre az „otrantói hős” mítosza, amely megelőlegezte a Horthy alakját övező kultusz születését.
TURBUCZ DÁVID 1984-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett történelem (2009) és politológia (2010) szakon. Doktori fokozatát – Romsics Ignác témavezetése mellett – 2015-ben szerezte meg az egri Eszterházy Károly Főiskolán. 2012 szeptemberétől az MTA, majd 2019-től az ELKH BTK Történettudományi Intézet munkatársa. Kutatási területe Horthy Miklós élete és megítélésének története.
Hogyan alkotta meg Rákosi Mátyás politikai környezete Rákosi kultuszát, és miként hozott létre egy fiktív személyiséget? Mikor kezdődött e kultusz építése, és hogyan játszott benne szerepet a vezér két világháború közötti élete? Miben és mennyiben determinálta a szovjet minta a propaganda és a manipuláció módszertanát és eszközeit?
APOR BALÁZS könyvében aprólékos vizsgálatnak veti alá Rákosi kultuszát, amelyről a mai olvasók többsége már csak idősebb generációk elbeszéléseiből hallott. A Láthatatlan tündöklés áttekinti a történeti előzményeket, a kultusz szakrális mozzanatait, az irodalom és a képzőművészet szerepét Rákosi dicsőítésében, valamint vizsgálja a közvélemény sajátos „kutatásának” – a megfigyelésnek, a titkosrendőrségnek, a hangulatjelentéseknek – módszerét és működését a Rákosi-rezsimben. Időben-térben tágas összefüggésrendszerbe helyezve tárul fel előttünk egy félelmetes történelmi jelenség, amely mind morálisan, mind lélektanilag messze túlmutat önmagán, és korunk számára is fontos, figyelmeztető üzenetet közvetít.
APOR BALÁZS a Trinity College Dublin Európa Tanulmányok Központjának docense és a Centre for Resistance Studies igazgatója. Fő kutatási területe a kommunista propaganda és szimbolikus politika története, különös tekintettel Kelet-Európa szovjetizálásának időszakára. Érdeklődésének középpontjában a vezetőkultuszok története, a szocialista korszak mítoszai, valamint a politikai rituálék állnak. Legújabb publikációi a szocialista időszak történeti hagyatékával foglalkoznak.
Karl Pfeffer-Wildenbruch, a magyar főváros német erőinek főparancsnoka 1945. február 10-én este hozta nyilvánosságra döntését arról, hogy Hitler parancsa ellenére a budapesti katlanba szorult védők nyugat felé megkísérlik áttörni a szovjet ostromgyűrűt. Másnap este 8 órától valamivel több mint húszezer német és kevesebb mint ezer magyar katona indult útnak, hogy a többszörös túlerőt leküzdve a budai hegyeken át elérje a Zsámbéki-medence nyugati végét, és csatlakozzon a saját vonalakhoz. Az öngyilkos és értelmetlen vállalkozást alig hétszáz katonának sikerült teljesítenie, egy részük fogságba esett, túlnyomó többségük azonban elesett, és közülük a legtöbben ma is ismeretlen helyen nyugszanak.
Budapest védőinek kitörési kísérlete a második világháború véres tragédiáihoz tartozik, és Magyarországon mind a mai napig élénken foglalkoztatja a közvéleményt. Ungváry Krisztián új kötete azzal a szándékkal íródott, hogy a történelmi tényekre támaszkodva összefoglalja azt a tudást, amivel e hadművelet kapcsán rendelkezünk, és jegyzetelt formában tárja a nyilvánosság elé azokat a fontosnak ítélt elsődleges forrásokat, amelyek a kitörésről születtek. A szerző bevezető tanulmányait követő tizenhét visszaemlékezés nem csupán arra világít rá, hogy a kitörésben részt vevő katonák a legváltozatosabb háttérrel rendelkeztek, de a szövegek az emlékezés értelméről, az egyéni felelősségről és a túlélés stratégiáiról is elgondolkodtatják az olvasót.
UNGVÁRY KRISZTIÁN (1969) történész fő érdeklődési területe elsősorban a 20. század politikai és hadtörténete, illetve az emberek viszonya saját történelmükhöz. Számos nagy visszhangot kiváltott történeti munka szerzője. A budapesti csata és a kitörés német katonai elitjét vizsgáló Hősök? című kötete 2019-ben jelent meg a Jaffa Kiadónál.
Tizenkét évvel a nagysikerű Trianon-legendák című kötet után ABLONCZY BALÁZS újabb, a trianoni békeszerződést övező történetek nyomába eredt.
A szerző magyar történész által eddig soha nem látott levéltári forrásokat kutatott fel a párizsi Grand Orient szabadkőműves nagypáholy iratai között, hogy válaszoljon a kérdésre: valóban a szabadkőművesek tehettek Magyarország felosztásáról? Mackensen tábornagy csakugyan megvédhette volna-e Erdélyt 1918 őszén? A magyar vasúti vágányok egy részét tényleg felszedték Trianon miatt? Milyen helyi történetek fűződnek a helyszíni határmegállapításokhoz és ezek mögött mi áll? Igaz, hogy rúzsozták magukat a Budapestet megszálló román katonatisztek? Ki volt valójában a kitalált költőnő, akinek a verse a Trianon-irodalom kötelező darabjává vált a két világháború között? Apponyi Albert valóban mondta-e mindazt, amit a közösségi média és a politikusi beszédek neki tulajdonítanak? Végül pedig „lejár-e Trianon” száz év után?
A szerző utánajárt a legendák eredetének, megvizsgálta keletkezésük körülményeit, és könyvében megkísérli különválasztani a legendát, a valóságot és a szándékos hamisítást. A trianoni béke valós hátterének ismerete a nemzeti önismeret fontos része: a tévedések és a hamisítás felismerésében segít ez a kötet.
ABLONCZY BALÁZS 1974-ben született Budapesten. Történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója és az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója, a Horthy-kori osztály vezetője. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. 2016-tól az MTA „Lendület” pályázatán támogatott Trianon 100 Kutatócsoport vezetője, szakterülete a huszadik század első felének magyar történelme. Családjával Budapesten él. Legutóbbi kötete a Jaffa Kiadónál: Ismeretlen Trianon – Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918-1921 (2020).
Biszku. A név, amely az 1956-os forradalom utáni időszakban, majd a Kádár-korszak hosszú évtizedei alatt a terror, a megtorlás, a kegyetlen leszámolás szimbólumává vált. Később, a rendszerváltást követő felelősségre vonási kísérletek során az igazságtétel hiányosságai, a bűnösök büntetlensége és a megbánás hiánya forrtak egybe vele. Hogyan válhatott egy átlagos képességű, szürke pártfunkcionáriusból kora emblematikus és elrettentő politikusa? Hogyan lett Biszku Béla a megtorlás belügyminisztere, majd „a puha diktatúra legkeményebb ökle”?
KRAHULCSÁN ZSOLT elsőként vállalkozik arra, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre. Biszku Béla életét és karrierjét aprólékos részletességgel dolgozza fel: nem elégszik meg egy aprólékosan dokumentált politikai pálya felvázolásával, hanem a legfontosabb állomások és csomópontok mentén keresi a politikus személyes motivációit, döntéseinek lehetséges indítékait. Élete összes politikai szerepében bemutatja Biszkut, aki számtalan szálon kapcsolódott kora minden meghatározó politikusához, politikai testületéhez és szervezetéhez, így a kötetből az ő személyes pályáján túlmutató kortörténet rajzolódik ki: egy egyedülálló, „személyes” perspektívából kap átfogó képet a kor eseményeiről az olvasó.
KRAHULCSÁN ZSOLT a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem–politológia szakán szerzett diplomát, majd doktori címet. 2003-tól az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltárának tudományos kutatója. Alapító szerkesztője a Betekintő című tudományos folyóiratnak. Érdeklődési területe a második világháború utáni politikai rendőrség története, a Kádár-korszak állambiztonsági szervei, az MSZMP formális és informális kapcsolatrendszere, valamint az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlások.
Milyen eszközökkel igyekeztek a kommunisták meggyőzni a hétköznapi embereket arról, hogy a létező világok legjobbikát ígérik nekik? Miként vált a politikai propaganda a mindennapok részévé az 1948 utáni években? Mit jelentett a házi agitáció, és mi volt a célja? Milyen szerepe volt a kommunista „újbeszélnek” a meggyőzésben, a mindennapos kis alkukban és az egyéni érdekérvényesítésben? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Huhák Heléna széles körű forrásanyagra, a hivatalos iratok mellett naplókra és magániratokra is épülő könyve. A szerző bemutatja, hogyan próbálták az agitátorok – más néven a népnevelők – manipulálni és mozgósítani a társadalom tagjait hétköznapi helyzetekben, és hogy milyen hatása volt az agitációnak a személyes kapcsolatokra és a nyelvhasználatra.
A pártiratokban a népnevelők „reakciós tömbökből” álló agitációs térképeket gyártottak, a lakásokban leleplező tárgyak után kutattak, a „kispolgárokat” önkritikára, pártszerű szeretetre és gyűlöletre tanították. A jelentőlapok történeteiben a meggyőzendő „ellenség” a bérházakban, a közértben és a templomok környékén, de szinte bárhol feltűnhetett.
A szerző részletesen feltárja, hogyan változott meg a valóság észlelése az agitprop hálózat hatására, és hogy a hivatalos iratokban elképzelt világot nemcsak a propaganda, de a népnevelők, sőt a „népneveltek” tapasztalatai és érdekei is formálták. Ezekben az években a házi agitáció nem egyszerűen az otthonok bevételét jelentette, a magántér az érdekérvényesítés, a panaszkodás és az alkudozás helyszínévé is válhatott.
HUHÁK HELÉNA történész, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója. A Kismama sárga csillaggal (2015) és a Lágerutazás (2017) című kötetek társszerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi társadalom és mindennapok története.
1944. március 19-én Magyarországot megszállták a német fegyveres erők. Bár a náciellenes értelmiség javarészét letartóztatták vagy elhurcolták, bőséggel akadtak kisebb-nagyobb csoportosulások, szervezkedések, amelyek olykor egymással konspirálva, máskor önálló utakat járva igyekeztek menteni a menthetőt: rávenni a kormányzót a németekkel való szembefordulásra, majd az október 15-ei sikertelen kiugrási kísérlet után – az egyre fokozódó veszélyekkel dacolva – a maguk eszközeivel küzdeni a nácik és a nyilasok ellen, megóvni a nemzeti vagyont és mindenekelőtt menedéket nyújtani az üldözötteknek.
Bartha Ákos hatalmas forrásanyagra támaszkodva és az összefüggéseket megvilágító erővel feltárva mutatja be a budapesti fegyveres ellenállás fordulatokban és pálfordulásokban igencsak gazdag történeteit. Könyvéből kiderül, hogy a második világháború alatt a magyar fővárosban működő német- és náciellenes erők zavarba ejtően sokféle ideológiai háttérrel és motivációval rendelkeztek: voltak köztük konzervatívok, legitimisták, kommunisták, liberális demokraták, cionisták, sőt radikális jobboldaliak is. Az ismertebb példák mellett a szerző részletesen szól a kiugrás előkészítésén dolgozó tiszti szervezkedésekről, a németellenes nacionalista-fajvédő csoportosulásokról, a Teleki tér környékén összpontosuló cionista fegyveres ellenállásról és az embermentésben fontos szerepet játszó kisegítő karhatalmi alakulatokról. Felbukkannak kalandorok, árulók, provokátorok, kommunista akciógárdisták, szó esik a fegyveres ellenállás árnyoldalairól – és természetesen arról is, hogy sokan még a legsötétebb órákban is képesek voltak bátran és emberségesen cselekedni.
BARTHA ÁKOS (1982) történész, a Debreceni Egyetemen végzett magyar–történelem szakon, és ugyanitt szerzett doktori fokozatot történelemből 2012-ben. Az ELKH BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, a Századok szerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi magyar eszme- és társadalomtörténet. Szakmai munkásságát 2019-ben Hanák Péter-díjjal jutalmazták. Könyve jelent meg a sárospataki falukutatásról (2013), a népi mozgalomról (2017) és Bajcsy-Zsilinszky Endréről (2019).