szépirodalom
Az Örömhozó, bánatrontó, címéhez híven, ellenállhatatlan mosolyt csal olvasója arcára. Ebben a páratlan kis gyűjteményben új oldaláról ismerhetjük meg Szabó Magdát, Évuka macska gazdáját és magyar hangját. A minden élőlényhez együttérzéssel forduló szerző ezúttal sziporkázó humorú, játékos magánemberként mutatkozik be.
„Macskaleveleit” ugyanis nem kiadásra szánta: haláláig barátai és egykori szomszédai, a Schrott házaspár tulajdonában voltak. Ezután Tasi Géza rendezte kötetbe őket.
Évuka mulatságos panaszkodásán keresztül az íróházaspár hajszolt, utazásokkal és éjszakázásokkal teli mindennapjai is felsejlenek: Szabó Magda fanyar iróniával ábrázolja önmagát az „örökös hülye regényírás” közben, vagy amikor költőinek épp nem nevezhető szókinccsel szapulja rosszalkodó cicáját.
Évuka egészen a Schrott házaspár elköltözéséig küldözgette szívhez szóló üzeneteit a szomszédba, ám utána se fogynak el a szórakoztató, kedves történetek. A kötetben helyet kaptak egy későbbi kedvenc, Konstantin kandúr, alias Szobotka Konstantin alezredes levelei, illetve az írónőről és macskáiról készült fotók is. Különlegessége a kötetnek a szövegeket illusztráló számos Szabó Magda-rajz.
„Amikor egy hathetes kiscicát megfog az ember, és a tenyerén érzi, hogyan zakatol a kismacska szíve a félelemtől, egy életre szóló kötődés jön létre ember és macskája között. Felelősséggel tartozunk értük, és ők a gondoskodásért szeretetet adnak, jobb emberré tesznek bennünket. Ezért van igaza Szabó Magdának, és mindenkinek, aki azt gondolja, hogy állatok nélkül lehet élni, csak nem érdemes.” – Homonnay Gergely
A Temze két oldalán az ezerszínű London, ahol hiába keresi kedvenc olvasmányai keménykalapos, esernyős figuráit, itt „senki és semmi nem angolos”. A felékszerezett Szajna, ez a csupa szenvedély folyó, éppúgy nem hasonlít semmi máshoz, mint a partján Párizs. Aztán Frankfurt következik a Majna és Rajna ölelésében, majd a Moszkva folyó és Janus-arcú városa, a Néva mellett pedig Észak Velencéje. A szeszélyesen kanyargó Tiberis mentén, a Forum Romanum kövei között már az egykori latin szakos egyetemista kószál, aki eljött, hogy meggyőződjön róla, valóban létezik mindaz a csoda, amit a könyvekből ismer. És a csodák nem érnek véget Rómában, mert ott van még Firenze, „a csupa híd, hal- meg vízszag” Velence, Nápoly…
A Hullámok kergetésében, amely egyszerre napló és útirajz, esszé és riport, az emlékezetben rögzült pillanatfelvételek, mint egy varázslatos kaleidoszkópban, tájakat, embereket, történéseket, hangulatokat villantanak elénk. Csak olyan szertelen-korlátlan írói képzelet és tehetség kell hozzá, mint amilyen Szabó Magdáé, és két csonka oszlopból felépül a hajdani palota, éjjel megszólalnak a szobrok és a szökőkutak. És hívnak minket, olvasókat, induljunk mi is, fedezzük fel a közel s távol megannyi csodáját.
„Olvasás közben megdöbbentem:hiszen én jártam az Hotel de France-ban! Ittam a reggeli kávét rongyoskiflivel a sarki kávézóban! A kis asztal előtt éppen úgy araszolt a „gépkocsicsorda”, ahogyan Szabó Magda leírta.
Szabó Magda útinaplóját olvasva múltbéli jelenetek, régi aggodalmak, szerelmek, ismerős érzések cikáznak át rajtam. Túl a tankönyvek látnivalóin, az IBUSZ-utak prospektusain, úgy láttat, ahogyan csak a legnagyobb írók tudnak: nemcsak felfedezi a világot, hanem mindjárt be is rendezi.” – Vass Virág
Európában tíz éve ért véget a második világháború. Az üszkös romok már eltűntek az utcákról, de az emberi lelkeken ejtett sebek még nem gyógyultak be. Amara Sironit, a fiatal olasz újságírónőt főszerkesztője Kelet-Európába küldi, hogy tudósítson a vasfüggöny túloldalára került országok helyzetéről és arról, mi maradt a Soá emlékezetéből. Amarának személyes indítéka is van, hogy felüljön a keletre induló vonatra. Egy kudarcba fulladt házasság után mindenáron nyomára akar bukkanni kamaszkori szerelmének, Emanuelének. Miután a két fiatalt a vészkorszak elszakította egymástól, Emanuele levelekben számolt be Amarának a sorsa alakulásáról. Az utolsó levél 1944-ben, a łódźi gettóból érkezett. Amara úgy sejti, hogy a fiút az auschwitzi haláltáborba hurcolták. A múltba és a sötétség mélyére vezető hosszú úton és a keresésben társául szegődik a félig magyar származású Hans, akivel Krakkó és Bécs után Budapestre is eljutnak, éppen akkor, amikor kitör a forradalom, amelynek aztán a szovjet tankok vetnek véget. A lázas, egyszerre felemelő és tragikus napok elmúltával együtt térnek vissza Bécsbe, hogy szembesüljenek a vágyott és ugyanakkor rettegett igazsággal, amely örökre megváltoztatja Amara életét.
Dacia Maraini meglepő, izgalmas fordulatokban bővelkedő regényében megrázó érzékletességgel rajzolódnak ki a közös sorsok egyéni drámái, legyen az a zsidók üldöztetése, a fronton harcoló katonák végzete vagy a túlélők és az otthon maradottak gyötrelmes küzdelme. A kalandos történetben megelevenedik a háború sokkjából lassan magához térő Európa mindennapjainak hangulata, és az olvasó elé tárul egy olyan szerelem, amelyet a legnagyobb sötétség sem tud kioltani.
Lili és Bálint története az 1848-as szabadságharc idején játszódik. De játszódhatna száz évvel korábban, vagy akár ma is. Mit érnek az érzéseink, ha nem éljük meg őket, a gondolataink, ha nem hallgatunk rájuk? Mit ér a szabadságunk, ha a lelkünkben rabok vagyunk?
Ahogy 1848 tavaszán szerte Európában a hangjukat hallatják a szabadságharcosok, úgy érti meg Lili is elfojtott vágyait.
„Bele akartam bújni egy szárnyait bontogató fiatal lány bőrébe. Érezni akartam, ahogyan felismeri, mit is jelent az igazi szabadság. Ott akartam lenni, amikor először megdobban a szíve, felpezsdül a vére, szóra nyílik a lelke. Ehhez nem is találhattam volna alkalmasabb színteret, mint a szabadságharcot, és benne egy forradalmárt, aki talán sokkal többet jelent a lány életében, mint önmagában a szerelem.
Imádtam írni, Lilivel együtt átélni a fiatalságot, szabadságot, kibontakozó szerelmet!”
Bauer Barbara
BAUER BARBARA 1974-ben született, azóta él Etyeken. Írói pályáját újságíróként, televíziós szerkesztőként kezdte, mára hazánk egyik legtermékenyebb írója. 2012-ben jelent meg első regénye, a Légikisasszonyok, majd a sorozat további kötetei, a Két út között és a Magánutak. A Vakrepülés és az Elsuttogom százszor után megírta nagy sikerű történelmi regényeit, a Porlik, mint a sziklát, Az élet hangját, a Még látlak odafennt, a Kétszáz éves szerelmet, Az aranyműves fiát, A fényfestőt, A fekete rózsát. Írt életregényeket, köztük gróf Wenckheim Krisztina történetét, A leggazdagabb árvát; Demján Sándor gyermekkora nyomán a Messziről jött fiút és Máté Péter életregényét, Most élsz címmel.
1945 után hosszú évtizedekig szinte csak a házsongárdi temető öreg fái és a versszerető erdélyi magyarok őrizték REMÉNYIK SÁNDOR emlékét. A rendszerváltás után megjelent életműkiadás azonban Magyarországon is ismertté tette ezt a kivételes személyiségű és különleges tehetségű költőt.
Reményik Sándor rejtőzködő, csupa kétellyel küzdő, vívódó alkotó volt - paradox módon mégis elsősorban szenvedélyes közéleti verseivel tett szert hírnévre. Ám plátói szerelmeit, legmélyebb, legszemélyesebb érzéseit megéneklő szerelmi költészete és természetlírája éppolyan lenyűgöző erejű, mint a politikai tárgyú szövegei.
Korábbi Reményik-képünket nagymértékben gazdagítja-árnyalja a Rianás című kötet, amely igazi irodalmi kuriózumokat tartogat az olvasó számára: több mint harminc, gyűjteményben még soha meg nem jelent verssel gyarapítja a költői életművet. A Látomások ciklus - melyet három újonnan felfedezett írással kiegészítve közlünk -, pedig arra világít rá, milyen forrásból táplálkozott Reményik lírája. Ezek a modern formavilágú, sodró lendületű, ritmikus prózában írt „költemények" bemutatják képzeletgazdagságát és kifejező stílusát.
Reményik Sándor sokoldalú író volt: esszéket, bírálatokat, cikkeket is publikált. A most közölt, nagyrészt az 1910-es, 1920-as években született kritikáiból érzékeny, kisebbségi sorsát öntudatosan vállaló, mélyen humánus művész portréja rajzolódik ki. Egy alkotóé, akit hamarosan tekintélyes költőként tartanak majd számon. Azé a fiatalemberé, akiről Németh László már 1927-ben azt írta: „ő az erdélyi költő".
„Egy lángot adok, ápold, add tovább!" - kezdi Reményik Sándor egyik versét. A Rianás című kötet éppen ezt teszi. Hogy a költő művészete valóban „örök tűzként" égjen és világítson a ma emberének is.
Hogyan lesz az ember strici?” Ezzel a provokatív kérdéssel kezdődik Szobotka Tibor 1937-ben írt regénye. És a főhős, Gontran Alfréd rögtön meg is adja a választ: „Strici nem abból lesz, aki szereti a nőket, hanem abból, akit szeretnek a nők.”Gontran Alfrédot, azaz „művésznevén” Fredet, valóban szeretik a nők, és ő gátlástalanul ki is használja ezt: belőlük él. Ahogy ruháit dobja le egy-egy intim együttlétkor, úgy vetkőzi le minden szégyenérzetét, erkölcsi megfontolását, lelkifurdalását. Neki nincsenek érzelmei, csak érdekei. Nem érdekli, hány nő megy tönkre miatta, kíméletlenül átgázol azokon, akik eltartják, akik segítik. Persze, a strici élete sem mindig könnyű, de Fred bármire hajlandó, hogy a társadalom pereméről, a sivár hónapos szobák, gyanús garniszállók, olcsó kifőzdék, zálogházak világából egyre beljebb, egyre feljebb kapaszkodjon. Könnyű, munka nélkül megkereshető pénzt akar, elegáns szalonokba vágyik, ahol pezsgőt hordanak körbe, kékes, illatos cigarettafüst gomolyog, és a kandallóban parázsló tűz fényében, süppedős szőnyegen lehet szeretkezni. Hogy közben a félhomályból valaki kéjes gyönyörrel figyeli a szerelmi játékot? Ugyan mit számít, ha ez az ára a jólétnek?
Ennek a vágyott új életnek a reményében kerekedik fel, hogy külföldön próbáljon szerencsét. Útja Budapestről a világháború felé sodródó, egyre sötétülő horizontú Európa nagyvárosaiba, először Londonba, majd Párizsba és Zürichbe vezet, hogy végül egy Balaton-parti megállóval visszakanyarodjon a magyar fővárosba. Mert itt van ő otthon, itt van a legnagyobb kereslet a becstelenekre és aljasokra.
Szobotka Tibor ma is lenyűgözően modern szemléletű és stílusú regényében az egyéni létnek és történelemnek azokat a sokszor szinte észrevétlen fordulópontjait keresi és ragadja meg, amelyek új utat szabnak embereknek és nemzeteknek, azokat a sorsdöntő pillanatokat, amikor óhatatlanul lehullanak az álarcok, és magával a „meztelen” valósággal és igazsággal kell szembesülnie mindenkinek. Ha nem akarja, ha becsukja a szemét, akkor is. Az író hátborzongató érzékletességgel és hitelességgel festi meg a világháború előestéjének Magyarországát, ahol a romlottság és a bűn nemcsak természetessé, de elvárássá válik, ahol a striciből egycsapásra megbízható úriember lesz, akinek kezébe pénz, hatalom adatik, aki emberek sorsáról dönthet. Hogy ez hová vezetett, ma már tudjuk.
Éppen ez volt, ami az első pillanatban felkeltette a férfi érdeklődését.
Még aznap írt neki.
Korábban is eszébe jutott már, hogy ki kéne próbálnia az életet valahol máshol, egy idegen országban. A környezetéből sokan elmentek, Bécsbe, Londonba, de őt nem vonzotta Európa.
Mi lenne, ha megnézné Ázsiát?
Az interneten videókat keresett Vietnámról, Indonéziáról, Kambodzsáról, akkor botlott a nemzetközi társkereső oldalba, és a lány hirdetésébe. Néhány levélváltás után eldőlt: Thaiföld lesz az úticél!
A családjában mindenki kövér és rosszkedvű, jó volt képzelődni, milyen lenne, ha a krákogó anyja helyett ez a szépség ébresztené reggelente.
Már fél éve minden nap órákat beszélgetett az interneten a thai lánnyal, amikor egy este, Messengeren keresztül megkérte a kezét.
Akár a befejezése is lehetne ez egy tündérmesének. Ám a történet, amelynek szálai a magyarországi rendszerváltásig nyúlnak vissza, és ami napjainkban is folytatódik, valójában csak itt kezdődik.
1963. október 24-én Simone de Beauvoir éppen Rómában tartózkodik férjével, Jean-Paul Sartre-ral. Telefonon értesítik, hogy édesanyját kórházba kellett szállítani. Az írónő azonnal visszatér Párizsba, és húgával felváltva majd négy hetet őrködnek anyjuk betegágya mellett, egészen a haláláig.
A rémület, a feléledő remény, a lesújtó bizonyosság, a kétségbeesés és a gyász hol ólomlassúsággal vánszorgó, hol feltartóztathatatlan gyorsasággal elszálló napjaiban, óráiban Simone de Beauvoir felidézi és újra átgondolja anyjával való kapcsolatát, amely nem volt mindig konfliktusmentes. Pedig szerették egymást. Az írónő jól emlékszik még a hajdani gyönyörű, életvidám teremtésre, akit gyerekként imádott és istenített. Aztán lázadó kamaszként és öntudatos fiatal nőként, új eszméket valló gondolkodóként – a család, a házasság intézményét elvetve – élesen szembefordult azzal a merev polgári erkölccsel, amelyet anyja testesített meg a szemében. Eltávolodtak egymástól, mindketten bezárkóztak a maguk – a másik számára – idegen világába. De most, a halál közelségében a megvetés és az elutasítás mögül hirtelen előbukkannak a „szánalmas, védtelen testté lett” anya iránti gyengéd érzelmek, amelyek magát az írónőt is meglepik. Tőle szokatlan, lefegyverző őszinteséggel – esendőségét, kiszolgáltatottságát sem palástolva – vallja meg, milyen értetlenül áll a szeretetteinket elragadó halál előtt. A személyes sorscsapás egyetemes tragédiává lényegül át ebben az egyszerre lírai és filozofikus, megrendítő írásban.
SIMONE DE BEAUVOIR Szelíd halál című művében, amelyet Jean-Paul Sartre a felesége egyik legjobb írásának tartott, feloldozásként és vigaszként fogalmazza meg, hogy bár az emberi lélek és élet véges, a szeretet végtelen lehet.
– Diplomatafeleség volt, Elenának hívják. Rémes állapotban hozták be – súgta meg a nővér. – Azelőtt bőségben élt, partikra járt, és tessék, ez lett belőle – sóhajtott. – Senki nem tudhatja, mi vár rá…
Pár nappal később a számítógépem előtt ültem, amikor váratlanul Elena arca jelent meg a monitoromon. Elállt a lélegzetem. Egy profilkép volt, fényes szőrmebundában mosolygott rajta. Fényűző partikon készült mosolyalbum, újabb és újabb, múzeumokban és születésnapi torta mögül lőtt szelfik, külföldi utazások során elkapott pillanatfelvételek. Egy teljesen másféle világ vette körül, mint amilyenben én találkoztam vele. Lénának nevezte magát, és nem látszott semmivel fiatalabbnak, mint amilyen pár napja volt, a hajléktalankórházban.
Mi ez az egész?
Valami Hamupipőke-sztoriba csöppentem, és a hősöm időnként elszökik a bálba, bolondot csinálva mindenkiből? Átveri a világot, és titokban nagyestélyis fotókat posztolgat magáról a Facebookon?
Ki ez a nő, és miért futok én bele folyton képtelen történetekbe, amelyek annyira meseszerűek, hogy ha mástól hallom, azt gyanítom, csak kitalálta?
Sok időbe telt a nyomozás, mire összeállt a kép, és valamelyest rendet tettem abban a sok szálon futó, bonyolult történetben, amelyet megosztok ebben a könyvben.
Isten létezik. Ezt az emberiség történetében oly sokszor elhangzott és oly sokszor vitatott kijelentést ezúttal igencsak váratlan módon nemzetközi hírű tudósok teszik. Egy egyetemi kutatócsoport áll elő a szenzációs felfedezéssel: matematikai módszerekkel cáfolhatatlanul sikerült bizonyítaniuk, hogy világunknak van teremtője, és hamarosan mindenki megismerheti, mert itt jár köztünk, emberi alakban.
Beköszönt hát az aranykor? Minden kérdésre meglesz a válasz, kibékül hit és tudomány, az egész világon eluralkodik a felebaráti szeretet? Sajnos, ezek a remények, mint annyiszor már, megcsalatnak. A Teremtő ugyan valóban megérkezik, de egészen másmilyen, másvalaki, mint akit az emberiség évezredek óta várt. Nem a világ sorsát bölcsen eligazgató Mindenható, hanem egy szerény, tétova fiatalember, egy egyszerű asztalos, akinek csodatévő képességei is felettébb korlátozottak. Persze, az internet, a reklámok és a fake news, a gátlástalan propaganda korában, a Facebook segítségével így is el lehet érni sok mindent, követőket és rajongókat szerezni, a kollektív tudatot befolyásolni, még a világbékét is sikerül elhoznia, de valami még sincs rendben. Sőt, valójában semmi sincs rendben.
Bódi Attila különleges atmoszférájú, hol emelkedett stílusú, hol fanyarul groteszk regényében, amely meghökkentő és lenyűgöző módon ötvözi a filozófiai és teológiai értekezés, a mágikus realizmus és a disztópia elemeit, egy időtlen és éppen ezért ma is rendkívül aktuális kérdést feszeget kortárs és végletesen profán szemszögből. Vajon tudna-e mit kezdeni a mai világ egy megváltóval, és tudna-e mit kezdeni a megváltó ezzel a világgal; egyáltalán, lenne-e még helye bármilyen alakban, formában a teremtőnek az általa teremtett valóságban, ha az olyan, mint a miénk most?
A Pax, ez a béklyózó realitások és szédítő szürrealitás szűk határmezsgyéjén mozgó, sodró lendületű, ám alapjában véve meditatív mű, ez a modern Biblia-parafrázis azoknak szól, akik megkérdőjelezik a világot, amelyben hisznek.
Az írók kifejezetten érdekes figurák, egyik-másikuk pedig egyenesen panoptikumba illő alak. Márai szavaival: „a magyar bestiárium különösségei” ők. Kötetünk 33 magyar író portréját és pályaképét kínálja a huszadik századból. Jelentős és elfeledett, jellemes és állhatatlan, reakciós és világforradalmár, népies és urbánus, imponáló életművet megalkotó és ma már jószerint olvashatatlan literátorok egyaránt akadnak közöttük. Jellemzően olyan szerzők, akiket nem sorolunk a legnagyobbak közé – sőt a túlnyomó többségüket manapság még csak emlegetni sem szokás. Jóllehet irodalmi kultúránk gazdagságát és változatosságát, egyszersmind a század történelmi és (kultúr)politikai fordulatait segít érzékletessé tenni, ha megismerjük a mezőnyt az óriások körül. Róluk szól ez a könyv, és persze arról, hogy olvasni jó: nemcsak a felfedezésre érdemes (majdnem) remekműveket, de a meghatóan poros regényeket is.
LÁSZLÓ FERENC kritikus, történész, szenvedelmes ismeretterjesztő. A Muzsika folyóirat és az Opera Magazin egykori, illetve a Revizor kritikai portál aktív szerkesztője, a Bartók Rádió műsorvezetője. Olthatatlan érdeklődésének tárgyai a holt írók és az operák.
A Balaton feletti csopaki szőlőhegyről széles kilátás nyílik a tóra. De az, aki a fél világot bejárta, sok mindent megtapasztalt, és a képzelete sem ismer határokat, jóval messzebbre is ellát térben és időben. Mint Jásdi István borosgazda, aki már huszonegyszer szüretelt Csopakon. A huszonegy évjárat borainak kóstolása régi ismerősöket és barátokat, új vendégeket hoz asztalához: híres borászokat, művészeket, tudósokat, magyarokat és külföldieket. Sokféle embert, akik borozgatás közben emlékeket idéznek, történeteket mesélnek, megbeszélik a világ dolgait. Kiotótól Tokajig és Villányig, Brüsszeltől Párizsig és Toscanáig utazunk Jásdi Istvánnal, és közben különleges tájakkal és emberekkel, elgondolkodtató históriákkal ismerkedhetünk meg. Eltöltünk néhány napot a milliárdosok kedvenc nyári üdülőhelyén, Sylt szigetén, amelyet hangafűvel benőtt homokdűnék végtelen sora véd az Északi-tenger hullámainak szüntelen ostromától. A szerzővel együtt felszállunk a tizenegy emeletes szállodahajóra, és földközi-tengeri körutazásra indulunk. Koncertet hallgatunk Pannonhalmán, és bejárjuk a tokaji szőlőhegy dűlőit. Együtt ebédelünk Midori úrral híres budapesti japán éttermében, és Michellel, a Galíciából elszármazott, hajdan koldusszegény, ma már dúsgazdag tollkereskedővel a párizsi Stella étteremben. Ízek, színek, illatok, hangulatok.
Ezek az élmények és olvasmányai segítik a szerzőt annak megértésében, mit jelent számára a természet, a magyarsága, az elődök hagyatéka, az öregség, az elmúlás. Bármilyen komoly témát boncolgat is, derűs humora, szelíd iróniája mindig megkönnyebbülést, feloldozást hoz. És bármerre kalandozik is a valóságban és gondolatban, végül mindig visszatér oda, ahol igazán otthon érzi magát. Csopakra, a szőlőhegyre, ahol féltő gonddal vigyázza a tőkék zsendülését, a fürtök érését. A borospincébe, amelynek hordóiban minden évben ott forr az új bor, és izgatottan lehet kóstolgatni, vajon születnek-e nagy borok.
A Mi maradunk! című családregény szerzőjének új könyve nemcsak a bor, hanem az élet dicsérete is, amelyet minden viszontagság és megpróbáltatás dacára érdemes végigélni.
Jánosnak két, párhuzamos élete van. Az egyik a „legális”, a világ előtt is vállalt, a másik a titkos – egy régi, nagy szerelem megkésett folytatása. Ami azonban kívülről „édes életnek” tűnhet, számára a pokol bugyra. Éjjel-nappal versenyt fut önmagával, megpróbál mindenkinek megfelelni. Miközben hátat fordít minden morális értéknek, amit fiatalon fontosnak tartott, nincs ereje, hogy döntéseket hozzon. Inkább hagyja, hogy az események magukkal sodorják, és kártyavárként omoljon össze addigi élete…
Mennyit ér az ember, ha belül tisztességes, de kívül gyenge? Mi után nyúljon a szakadék szélén, ha nincs hite, és nincsenek kapaszkodói? Könyvemben ezekre a kérdésekre keresem a választ útitársam történetén keresztül.
SÁNDOR ANIKÓ El Camino-trilógiáját most új külsővel, átdolgozott formában veheti kézbe az olvasó.
Annie Ek több mint kétszáz kiló, ám képtelen szakítani kényszeres táplálkozási szokásaival. Borzasztóan magányos, napjait a Facebookon és az Instagramon töltve álmodja bele magát mások életébe. Egy nap felkeresi Camilla Wildow, a rámenős tévés szerkesztő, és ráveszi, hogy vegyen részt A mérleg jegyében című fogyókúrás műsorban.
Johanna Broman tévés műsorvezető a márkás áruk rabja, és tetemes adósságai ellenére sem tud felhagyni a folytonos vásárlással. Várja a nagy dobást, melynek köszönhetően majd ismert tévés személyiség lehet, kiléphet a sztárolt műsorvezetők árnyékából, rendezheti az anyagi helyzetét, és megadhatja tinédzser fiának azt a kényelmet, amit a gyerek az apjánál – Johanna volt férjénél – természetesnek vesz. Amikor rábízzák A mérleg jegyében vezetését, közönségsikert szimatol, és bizakodva elvállalja.
Jarmo Fäldt producernek óriási a szakmai hitele. Azt viszont kevesen tudják, hogy az általa bóvlinak tartott fogyókúrás műsor készítését csak azért vállalta el, mert cserében a tévécsatorna felkarolja egy dokumentumfilm-ötletét, amelyben egy szívéhez közel álló társadalmi problémát dolgoz fel.
A hónapokon át tartó forgatás egy Stockholm melletti birtokon Annie életét fenekestül felforgatja. Még a kölcsönös intimitás addig ismeretlen élményét is megtapasztalja. Vajon ki mivel távozik a felvétel után? És hogyan hat az életükre a műsor sugárzása?
Moa Herngren svéd írónő nagy sikerű regénye fekete komédia a magányról, a szeretetről és a harcról, hogy önmagunk lehessünk egy intoleráns világban.
Erdélyi Ágnes (1914–1944) egy kisregény kulcsszereplőjeként vált a magyar irodalomtörténeti emlékezet részévé. „Különösen sokat gondolok Ágira, a kishúgomra mostanában. Nem láttam évek óta már. Sokáig egy kisvárosban lakott, a nagy fekete hegy tövében, most egy idegen ország messzi székhelyén él a férje mellett” – írja Radnóti Miklós az Ikrek hava első mondataiban. Erdélyi Ágnes nem más, mint a könyvben említett kishúg, Radnóti Miklós féltestvére.
Felnőttként Erdélyi Ágnes maga is alkotó és újságíró lett Romániában. Édesapja, Glatter Jakab korai halála után életútja nagyváradi, majd szilágysomlyói, bukaresti és ismét nagyváradi állomásokon át vezetett. Írásait több lap közölte, és két önálló kötete is megjelent. 1944-ben deportálták, Auschwitzban halt meg.
Írásai különös elevenséggel szólaltatják meg a gazdasági világválság éveinek tapasztalatvilágát. Szereplői helyüket kereső, kilátástalan anyagi helyzetükből és az őket diszkrimináló környezetből kitörni próbáló fiatal nők, munkások, értelmiségiek. Az, ahogyan a szerző a korszak erkölcsi és gazdasági átalakulásainak következményeit saját nemzedékének élménykatalógusa felől átvilágítja, a két világháború közötti társadalmak hétköznapjainak élményszerű megértéséhez segíthet hozzá bennünket.
Nagyon is aktuális kérdések ezek. Nemcsak a trianoni szerződés értelmében elszakított területeken élő, kisebbségi létbe kényszerített emberek életéről, nehézségeiről szól, de ugyanúgy szembesíti az olvasót a fiatal pályakezdők és azon belül is a fiatal nők önerőből való érvényesülésének kérdéseivel.
Erdélyi Ágnes életében megjelent két kötete ma gyakorlatilag fellelhetetlen – alig maradt fönn belőlük példány –, írásainak más része napilapok megsárgult hasábjain lappang, a kéziratból közölt szövegek pedig soha nem jelentek meg korábban. Így Erdélyi Ágnes írásai az Arckép szavakból című kötetben válnak először hozzáférhetővé.
Aki fellapozza e regényt, már az első oldalakon magát tükör előtt meztelenül illegető szerelmespárról olvas, később forró és kevésbé forró együttlétekről, titkos bordélyházról, pezsgőben fürdetett kisvárosi primadonnáról. „Ölelni akarom a meztelen testedet” – ez jellegzetes mondata, a meztelenség az egyik uralkodó szava az 1945-öt követő években játszódó, ironikusan kritikai hangvételű műnek. Holott a Menyasszonyok, vőlegények – a cím a legkevésbé sem fedi a nők és férfiak közötti tényleges viszonyokat – a legjobban felöltöztetett magyar regények egyike. Nem csupán azért, mert szereplői öltönyben, kiskosztümben, sportzakóban vagy épp neglizsében is megvesztegetően hiteles alakok. Beöltöznek ők környezetükbe, ilyen-olyan lakásukba, zavaros ügyleteikbe, szellemidéző szeánszaikba, illúzióikba, még pokluk lángjaiba is.
Szobotka Tibor (1913–1982), a tanár, anglista, rádiós műsorfőtitkár, egyetemi professzor, a mindig skatulyából előhúzott úriember ifjúságában Budapest egyik szívtiprójaként halmozta sikereit (erről s gazdag egyéniségének lényegibb vonásairól felesége, Szabó Magda festett emlékező képet Megmaradt Szobotkának című könyvében). Az író otthonosan mozgott valamennyi társadalmi osztály körében, s olyan eleven, máig lebilincselő korrajzok kerültek ki tolla alól, mint e mű is, melynek kalandos fő cselekményét, Lili és Ernő vesszőfutását a beszőtt, anekdotikus melléktörténetek teszik még tágabb horizontúvá. Tarján Tamás