szépirodalom
Abban a kerületben, ahol élek, van egy szép, zöld park. Ebben a parkban szoktam naponta háromszor sétáltatni Lujzát, a kutyámat, és ha van időm, leülök nézelődni. Fél óra alatt elvonul a szemem előtt a környék lakosságának teljes keresztmetszete, járó-kelő emberek, fiatalok és idősek, gazdagok és szegények, jókedvűek és haragosak, szóval boldog, boldogtalan. Jó megfigyelő vagyok, és igen érzékeny. Néha annyi idő elég, hogy belelássak valaki lelkébe, amíg átsétál a parkon…
Édesanyám könyvtáros volt, így gyerekkoromban, miközben őrá várakoztam, „kiolvastam” egy teljes gyerekkönyvtárat. Ott ivódott belém a mesék iránti vonzalom, ami felnőttként is velem maradt. De ma már nem a tündérkertek aranyhajú királylányai érdekelnek, hanem a valódi emberek. Üldögélek a juharlevelű platánok alatt, és figyelem őket. Hallgatom, miről beszélgetnek, elképzelem, milyen lehet az életük, mire gondolnak, kihez sietnek, mi után vágyakoznak.
Hiszen minden pillanatban íródik körülöttünk egy igaz mese. S annak, aki figyel, megnyílik a teljes mesekönyv, és a sok bátor hős között felfedezheti önmagát.
Krisztina édesapja az ország egyik legtekintélyesebb főura, a kígyósi uradalom gazdája, aki súlyos betegségéből csodával határos módon felépül, így nem halálhíréről értesül a rokonsága, hanem esküvői meghívót kaphat kézhez. Az édesapa feleségül veszi kulcsárnője lányát, amivel megbotránkoztatja az örökségre ácsingózó rokonságot. Az esküvő napján hatlovas hintó érkezik a kastély elé, benne a nászajándékkal: egy fekete koporsóval. Amikor aztán Krisztina háromévesen árván marad, nemcsak a családi viszályok nehezítik meg az életét, de a gonosz pletykákat terjesztő rosszakarók is. Bár szerető nagymamája és gondoskodó gyámja mindenben támogatják, Krisztina sokáig hiába keresi a helyét. Kérdések és kételyek gyötrik: ki is ő valójában, és mi dolga a világban? Vajon megtalálja-e Krisztina a saját útját és a belső békéjét? És a szerelmet, azt a férfit, akinek megnyithatja szívét, és nem kell azon gyötrődnie, hogy vajon őt magát, vagy csak a vagyonát akarja?
Bauer Barbara új regényének központi alakja a műveltségéről és jótékonykodásáról ismert Wenckheim Krisztina grófnő, Sisi császárné palotahölgye. Wenckheim Krisztina édesapjáról, Antal József grófról mintázta Jókai Mór az Egy magyar nábob főhősét. A magával ragadó regényben a 19. század második felének Magyarországa színes, érzékletes világa tárul elénk: megelevenednek előttünk a nemesi uradalmak hétköznapjai és fényűző ünnepei, a kiegyezés korabeli Pest-Buda mozgalmas élete.
Bauer Barbara hosszú éveken át volt légiutas-kísérő, miközben két diplomát is szerzett, kommunikációt és PR-t tanult. Dolgozott újságíróként, televíziós szerkesztő-műsorvezetőként is. 2012-ben jelent meg első regénye, a nagy sikerű Légikisasszonyok, melyet a sorozat további két kötete követett: a Két út között és a Magánutak. Ezután jelent meg a Vakrepülés és eddigi utolsó könyve, az Elsuttogom százszor.
Miért pusztítjuk el azt, akit szeretünk? Hogyan válik a szülői, házastársi kapcsolat mérgezővé? Miért van a pokolhoz vezető út jószándékkal kikövezve? Miért fontos, hogy felismerjük a sorsdöntő pillanatokat, tűnjenek akármilyen jelentéktelennek az adott helyzetben? Hogyan válhat a gyönyörű királylány és a snájdig herceg idővel varangyos békává a másik szemében? És vajon segíthet-e még rajtuk a csók?
Fiala Borcsa ízig-vérig mai „egypercesei” rólunk szólnak, amint párkapcsolatok útvesztőiben bukdácsolunk, kapcsolódni igyekszünk, hogy aztán szenvedjünk a kötelék szorításától. Hősei életközepi válságokban, félrecsúszott házasságokban, friss szerelmekben és bonyolult családi viszonyokban igyekeznek jól-rosszul helytállni, elrejteni gyengeségüket, félelmeiket, olykor megalkuvásaikat. A szerző görbe tükröt tart esendő szereplői elé, de nem hiányzik belőle az empátia és a humor, írásait olvasva így sokszor egyszerre sírunk és nevetünk…
FIALA BORCSA a wmn.hu főszerkesztője, két gyerek édesanyja, író, újságíró. Kíváncsi emberként nagyon sok téma foglalkoztatja a gasztronómiától kezdve a furcsa halotti szertartásokon át a döntési fáradtságig. Írt ifjúsági regényeket és reklámfilm-forgatókönyvet is. A Vele tűrök, vele szenvedek a harmadik, felnőtteknek szóló kötete.
Az 1600-as évek elején Prága az aranycsinálás lázában ég. A várban, ahol ugyanúgy a bölcsek kövét keresi a babonás császár, mint a sok alkimista, varázsló és szerencsevadász, tömlöce mélyén gyermeket szül egy boszorkánysággal vádolt fiatal nő. Mire a börtönőrei észbe kapnának, ő maga meghal, az újszülöttnek pedig nyoma vész.
Mindeközben a vallásháború felé sodródó Európa népeit az Újvilágból érkezett járvány tizedeli. Csodatevőnek hitt déltengeri ellenszerével, a guajakfával Augsburg dúsgazdag polgárai, a Fuggerek kereskednek. Az élet fájaként emlegetett szer nyomában jut el a sváb városba a fiatal Johanna is, aki lány lévén ugyan nem követheti orvos édesapját annak hivatásában, a gyógyfüvekről azonban mindenkinél többet tud. Azt reméli, a titokzatos növény segítségével megmentheti annak a fiúnak az életét, akit a világon a legjobban szeret. Az élete azonban váratlan fordulatot vesz, amikor megismerkedik az itáliai énekessel, Niccolòval. Az angyalarcú fiú egy új műfaj, az opera csillaga, hercegi udvarokban dolgozik, a legnagyobb zeneszerzők írnak darabokat neki, megnyerő külseje és magával ragadó hangja miatt nők és férfiak egyaránt rajonganak érte. Ő azonban a hírnévért nagy árat fizetett, most pedig menekülni kényszerül egy befolyásos nagyúr elől, aki megszokta, hogy a kívánsága parancs.
Johanna és Niccolò körül ott kavarog a változások korának tarka forgataga, kalandor királyokkal és boszorkányüldöző főpapokkal, zsoldosokkal és kurtizánokkal, felejthetetlen farsangi mulatságokkal és olyan csodálatos zenével, amilyet korábban nem hallott emberi fül. Nekik azonban arra a kérdésre kell választ találniuk, jár-e szabályos szerelem két szabálytalan embernek. Egyáltalán, létezik-e szabályos szerelem?
MÖRK LEONÓRA író, újságíró, szerkesztő és műfordító, cikkei többek között az Elle-ben és a Nők Lapjában olvashatók. Első regénye a 2009-ben megjelent Az utolérhetetlen Mr. Yorke, amelyet azóta újabbak követtek: A Hellinger-Madonna, a Holdfény szonáta és a Lány igazgyöngyökkel, A papagájos ablak című szubjektív útinapló, illetve A porcelánlány. Ezt követte Ködkirálynő című regénye, melyben egy titokzatos mesekönyv üzenetét fejti meg a főszereplő, majd a Törött tulipánok. Olyan könyveket szeret írni, amilyeneket olvasni is: több idősíkon játszódó történeteket, ahol a múlt és a jelen összefonódik, és a hasonlóságok nyomán magunkra ismerhetünk.
Vannak emberek, akiknek a története jóval azt megelőzően kezdődik, hogy megszületnének.
Sándor története sem indul másként, mint sokaké a II. világháború idején. A szerelemben fogant kisfiút csupán egyszer tarthatta a kezében az édesapja, egyszer emelhette büszkén a magasba, mielőtt életét veszítette a fronton. A félárva fiú nemcsak az édesapját, de később az otthonát is elveszíti, és útra kel az édesanyjával és annak családjával egy új élet reményében.
Katalin két özvegyember házasságába érkezik első közös gyermekként, és él boldog, önfeledt gyerekkort a Kárpátok gerincén, Székelyföld határvonalán mindaddig, amíg a család elhagyni nem kényszerül az otthonát 1916 nyarán. A tizenegy éves kislány élete egyetlen éjszaka leforgása alatt megváltozik, és már sosem lesz a régi. Sorra veszíti el mindazt, ami egykor a biztonságot jelentette: az otthonát, az édesapját, az erdő hangját, a gyerekkorát.
Teréz születésekor hatalmas vihar vonul át a Kárpátok fölött, de mintha csak az égiek tudnák, hogy új élet érkezik, szétnyílnak a sötét felhők, utat engedve a csillagok fényének. A kislánynak és az édesanyjának szüksége is van minden erőre, jöjjön az az égből vagy bárhonnan. Teréz ott nő fel, ahol a fák őrt állnak a Kárpátok vonalán, azon a földön, amelyet soha elhagyni nem akar, amely mindent jelent neki, ahol úton-útfélen az ősei nyomára lel, még akkor is, ha születésekor ez a föld már egy másik országhoz tartozik. Talán éppen ezért ragaszkodik hozzá, mégis menni kényszerül, és az élet néhány nap alatt, egy vagon sötét mélyén megváltozik.
A sors ismétli önmagát.
Bauer Barbara új regényének főhőse három generáció sorsán keresztül jut el a szegénység, a talajvesztettség, a kilátástalanság mélységéből a gazdagság és a végtelen lehetőségek határtalanságáig. Feltár előttünk egy életutat, amely bárkié lehetne. De ez a történet egyetlen kisfiúé, aki látszólag éppen olyan, mint a többiek. De valamiben mégis más.
Vajon mi a sikerének és a boldogságának a kulcsa?
BAUER BARBARA hosszú éveken át volt légiutas-kísérő, miközben kommunikáció és PR diplomát is szerzett. Dolgozott újságíróként és televíziós szerkesztő-műsorvezetőként is. 2012-ben jelent meg első regénye, a Légikisasszonyok, majd a sorozat további kötetei: a Két út között és a Magánutak. A Vakrepülés és az Elsuttogom százszor után megírta nagy sikerű történelmi regényeit, A leggazdagabb árvát, a Porlik, mint a sziklát, Az élet hangját, a Még látlak odafennt, a Kétszáz éves szerelmet és Az aranyműves fiát.
Az életben ritkán van olyan, hogy minden összeáll, hogy bármilyen kifogásra hivatkozol, az akadályok varázslatos módon eltűnnek az utadból. Akárhonnan néztem, nem volt semmi akadálya annak, hogy megváltoztassam az életemet. Valljuk be, mindenkinél eljön egy pont, amikor elkezd azon gondolkozni esténként az ágyban lefekvés előtt: hová vezet mindez? Valóban azt csinálom, amit akarok? Mi lenne, ha holnap felmondanék, és elmennék jógaoktatónak/virágkötőnek/coachnak?
Elmúltam negyven, a lakásomat éppen eladtam, szabadúszó PR-tanácsadó voltam, és egyfolytában ott lógott a levegőben, hogy most BÁRMI megtörténhet. Így aztán pontosan 45 nappal az első vakrandi után fogtam magam, és három bőrönddel beültem egy autóba egy gyakorlatilag ismeretlen, de kedves férfi mellé (akivel online ismerkedtem meg), és kiköltöztem hozzá Toszkánába. Mindez hat éve történt; ezért azt gondoltam, ideje megírnom, hogy negyven felett is van élet, hogy semmihez sem vagyunk öregek, és sosem késő változtatni.
IVÁNYI ORSOLYA (48) kommunikációs tanácsadó, közösségépítő, menopauza kutató, az „Éljenek a 40 feletti nők!” mozgalom alapítója. A középkorú nők helyzetének, kihívásainak és lehetőségeinek témáját tűzte a zászlajára, a változókorral kapcsolatos tevékenysége hiánypótlónak számít itthon; úgy gondolja, ez az életszakasz nemcsak teher lehet, hanem kiváló lehetőség is önmagunk újradefiniálására.
Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg – akkor általában már késő.
Én negyven napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét – még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt... Megismerhettem a lényeget...
Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belőle. Egy olyan „bűnért”, amit nem is tudtam, hogy elkövettem.
Amit itt leírtam, nem a képzelet szüleménye.
Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem.
Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.
SÁNDOR ANIKÓ El Camino-trilógiáját most új külsővel, átdolgozott formában veheti kézbe az olvasó.
Rosa a dániai Aarhusban nő fel a nyolcvanas években hippik, graffitisek és illegális házfoglalók között. Édesanyját jobban érdeklik a gombák és a kapitalizmus elleni küzdelem, mint az, hogy ki lehet lánya biológiai apja. Ahogy kislányból serdülővé érik, Rosát egyre inkább beszippantja a street art világa, füzetébe lelkesen jegyzi fel a városban gomba módra szaporodó utcai alkotásokat, és egy életre szóló londoni utazást követően maga is graffitizni kezd. Közben a konzervatív Jacob barátnője lesz, csatlakozik egy török lánybandához, graffitiháborúba keveredik egy ismeretlennel, ráadásul beleszeret egy illegális házfoglalóba, aki mindent megtesz azért, hogy megváltoztassa a világot. Rosa maga sem veszi észre, hogy életének szálai mind jobban összekuszálódnak…
Az egyetem elvégzése után Rosa művészettörténészként helyezkedik el, de az utcai alkotások iránti vonzalma még mindig a régi. Egy Tintagomba nevű művészre specializálódik, akinek a világ legkülönbözőbb pontjain feltűnő, ironikus és gondolatébresztő alkotásai egyszerre provokálják és lenyűgözik a nézőket. Amikor Rosa egy új Tintagomba-mű miatt Berlinbe vetődik, a múlt eseményei lassan felszínre bukkannak, és Rosának a művészet és az élet területén is szembe kell néznie az igazsággal…
Sissel-Jo Gazan 2017-ben megjelent könyve sajátos atmoszférájú, meglepő és fordulatokban gazdag regény, amely egyaránt szól családi titkokról, szerelemről, politikáról, művészetről és a barátság erejéről.
Sissel-Jo Gazan napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb dán regényírója. Gyerekkorában édesanyjával három éven át utazgatott a Földközi-tengeren, élményeiket levelekben osztották meg ismerőseikkel – innen ered a történetmesélés iránti szenvedélye. Végzettségét tekintve biológus, sokáig tudományos kutatóként is dolgozott. Műveinek témáját elsősorban a természettudomány izgalmas, versengéssel és hatalmi harcokkal teli világából meríti, könyveit ma már közel húsz országban adják ki. A The Guardian a „skandináv noir” műfaj egyik legjelentősebb képviselőjének nevezte. A dinoszaurusz tolla című, itthon is nagy sikert aratott regénye után ez a második könyve magyarul.
Az étel nem puszta táplálék, jóval több, mint az összetevői, a fűszerek, húsok, zöldségek, szószok, amelyeket egy fazékban összerotyogtatunk. Étellel gondoskodhatunk egy másik emberről, de érzelmileg zsarolhatjuk is vele. Étellel udvarolhatunk és étellel kapcsolódhatunk egymáshoz. Étellel jutalmazhatjuk magunkat és étellel büntethetünk. Ételek révén emlékezhetünk régvolt szerelmekre, elmúlt nyarakra, nagymamákra, akik már nincsenek közöttünk, és családi karácsonyokra, amelyeket pedig megpróbáltunk örökre elfelejteni.
Minden ételnek, amely fontos szerepet tölt be az életünkben, van története. Az adja a különleges ízét, a pluszzamatot, amelyet egyedül mi fogunk kiérezni belőle.
Ezért hát ez a könyv is ételek sora, amelyeknek mind van egy-egy története. Hogy mi áll az első, és mi a második helyen, a gasztroegyperces a fontosabb, vagy az örömfőzés? Azt döntse el mindenki maga. Ha elölről nézed: novelláskötet. Ha hátulról: recepteskönyv.
Én mégis azt javasolnám, ne válaszd szét őket, fedjék csak hézagmentesen le egymást az ételek és a mögöttük felsejlő életek.
FIALA BORCSA a wmn.hu főszerkesztője, két gyerek édesanyja, író, újságíró. Kíváncsi emberként nagyon sok téma foglalkoztatja a gasztronómiától kezdve a döntési fáradtságig. Írt ifjúsági regényeket, éveken át vezette Az élet sava Borcsa című beszélgetős gasztroműsorát, sokoldalúsága miatt úgy érzi, leginkább az igen kreatívan felhasználható krumplihoz hasonlít, következő életében pedig újra Fiala Borcsa szeretne lenni, csak ezúttal nagyobb mértéktartással és több türelemmel. A legrövidebb út a nők szívéhez a negyedik felnőtteknek szóló könyve.
Táncolok, érzek, azaz élek! Túl az ötvenen, szarkalábakkal a szemem alatt, ezen a helyen NŐ vagyok a férfiak szemének tükrében. Buenos Airesben az élet újra felkért egy táncra…
Ezt a könyvet azoknak írtam, akiknek ajkát legalább egyszer elhagyta már a halk sóhaj: „De jó lenne tangózni, csak hát sajnos nem lehet…” Szeretném ráébreszteni őket arra, hogy tévednek, mert de, lehet, ha nők, ha férfiak, ha fiatalok, ha öregek, ha szegények, ha gazdagok, ha házasok, ha egyedül élnek, ha táncoltak már valaha az életében, ha nem. Mindenki tangózhat, nincs többé magányos este, nincs társaság utáni vágyakozás. Szerelmek és barátságok szövődnek, kihűlt kapcsolatok kelnek új életre, érzelmekkel teli pillantok váltják fel az elpocsékolt időt. A tangó csodás, új perspektívát nyit az életükben, amit előtte talán elképzelni sem tudtak.
Mert a tangó nem csupán egy tánc! A tangó életforma, meditáció, szenvedély, repülés, szabadság, aki egyszer belekóstol, soha többé nem akar lemondani róla. Ölelésben sétálni valakivel – akár egy idegennel –, átélni a mély egymásra utaltságot, részévé válni a másiknak, aztán kibontakozni az ölelésből, és menni tovább… Ez a tangó
Körösi Laura háromgyermekes, boldog házasságban élő ötvenes nő. Az élete ugyan izgalmaktól mentes, de talán éppen ezért gondolja úgy, hogy ennél többet nem is kívánhatna magának. Férje sikeres építész, a három fia közül az egyik egyetemre jár, a másik nősülni készül, a harmadik lázadó kamaszévei előtt áll. Laurának nincs más dolga, mint egyengetni a gyerekei útját, és segíteni férje munkáját. Nagy ritkán mégis rátör egy sosem élt élet utáni nosztalgikus vágy. Ilyenkor elmegy a nagyanyjához, és szétnéz a dédnagymama festményei között a padláson.
Laura gyermekkorát a dédnagymamája, nagymamája és édesanyja hármasában töltötte, a három nő hallgatással teli, feszült kapcsolata között egyensúlyozott, miközben fogalma sem volt, mi okozza az örvényt a felszín alatt. Legjobban a dédnagymamájához kötődött, a bohém, ifjúkorában színésznőnek készülő, később minden örömét a festésben kiélő asszonyhoz.
Hosszú évek teltek el, mire Laura teljesítette egykori ígéretét, és a dédnagymama festményeiből kiállítást szervezett. Arra azonban nem számított, hogy minden egyes kép a saját múltjának egy darabja, minden egyes szín egy emléktöredék, a képekhez tartozó elbeszélések pedig lassan kibontakozni engednek egy évtizedekre hallgatásba burkolódzott történetet.
Titkok, elhallgatás. Vajon mi okoz nagyobb lelki terhet: a kíméletes csend, vagy a kimondott, olykor kegyetlen valóság?
Bauer Barbara új regénye a négy asszony történetén keresztül egy generációkon átörökített, mélyen elzárt trauma útját követi végig a tragédia pillanatától a felismerés napjáig, a II. világháború végjátékától napjainkig.
1634, Hollandia. A távoli fríz sziget, Vlieland lakói a nyári napforduló megünneplésére készülődnek. Itt találkozik a szentivánéji forgatagban a fiatal lány, Aelke, és Johannes, a festő, aki egy gyerekkori súlyos betegség miatt csak úgy szignálja a képeit: a néma Jan. Mire eljön a hajnal, a lány megtanulja, hogy beszélni lehet szavak nélkül is, ahogyan hallani sem csak a fülével hall az ember. Ám a fiút Amszterdamba, majd Londonba szólítja a munkája, és mire visszatér a szigetre, Aelke már egy gazdag nemesúr felesége.
A leányt férje egy várárokkal körülvett, régi udvarházba viszi haza, ahol fenyegető portrék függnek a falon, és ahol a személyzeten kívül nem lakik más, csak a férfi zárkózott édesanyja. Aelke maga is súlyos titkokat őriz, és ha boldogulni akar új környezetében, nagyon hamar fel kell nőnie. Amikor a véletlen újra összehozza Jannal, a lányban felébred a gyanú, hogy a sorsát ismeretlen erők alakítják. De ki lehet az, aki átvette az irányítást az élete fölött? És vajon mi a célja?
MÖRK LEONÓRA író, újságíró, szerkesztő, műfordító, éveken át az Elle főszerkesztő-helyetteseként, illetve a Nők Lapja vezető szerkesztőjeként dolgozott. Regényeiben nem elégszik meg azzal, hogy elmesél egy magával ragadó történetet, hanem izgalmas kultúrtörténeti kalandozásra is hívja olvasóit. A holland aranykorban játszódó Szentjánosfű a tizenegyedik könyve.
Edit az 1930-as években érkezik Amerikába. Pontosabban: menekül. Az akkor már a háború felé tántorgó Európából, Magyarországról, ahol orvosnak akart tanulni, de ez a lehetőség neki és sorstársainak nem adatik meg. Az Újvilág számára nemcsak az új élet reményét jelenti, de magát az életet. A helyet, ahol valóra válthatja álmait.
Roni a nyolcvanas években jár először Amerikában. A szabadságát tölti, de nem turistaként. Egy kutatóintézet laboratóriumában dolgozik. Ahogy aztán minden nyáron sok éven át. Ő is az álmait szeretné valóra váltani – tudományos álmait, amelyeknek beteljesítésére az akkori szocialista Magyarországon kevés lehetőség nyílik.
Egy forró nyári napon Roni egyszerre csak ott találja magát Edit árnyas kertjében – még nem sejti, hogy egy életre szóló barátság kezdete ez. Eleinte a szakmájuk, hivatásuk köti össze őket, de lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Roni barátnője elbeszéléséből nemcsak Edit, hanem a családja − és ezen keresztül egy kezdetben ortodox, majd lassan asszimilálódó, a 20. századi történelem kegyetlen viszontagságainak kitett közép-európai zsidó család − fájdalmasan tipikus sorsával ismerkedhet meg. Megrendülten fedezi fel az addig számára ismeretlen világot. Roni gyökerei máshonnan erednek, de útjaik mégis keresztezték egymást. Ők ketten megérkeztek egymáshoz. És ezt az immár örökre szóló búcsú sem teheti semmissé.
Két nő az Atlanti-óceán két partján. Sok ezer mérföld választja el őket, mégis oly közel vannak egymáshoz.
Ádám Veronika különleges érzékenységgel és érzékletességgel megírt első regénye két tehetséges, elszánt, akár a sorssal is dacoló nő évtizedeken, kontinenseken és generációkon átívelő története. Egy kivételes barátság mozaikszerűen, epizódról epizódra kibontakozó, érzelmekkel telített, személyes élményekkel hitelesített, bensőséges krónikája. A Távolból őrzöm nagyfokú empátiával és ugyanakkor a természettudós pontosságával megrajzolt portréiból és élettörténeteiből egyszerre kaphatunk képet a 20. század első felének Magyarországáról, többek közt a második világháború alatti zsidó ellenállás egy kevéssé ismert fejezetéről, a rendszerváltás előtti és utáni értelmiségi létről és az amerikai felső középosztály életéről. Világok találkozásának lehetünk tanúi.
Adél rendíthetetlen Facebook-felhasználó, minden az interneten történik vele, amióta magára maradt. Egy alkalommal megpróbál eladni valamit. A hirdetésre azonban fura alakok jelentkeznek, amitől megijed. Nem kellett volna ennyire kiadnia magát, veszélyes terep az internet egy magányos nő számára...
Ezért aztán kreál egy hamis férfi profilt, amellyel - úgy gondolja - mindent megtehet, amit hús-vér nőként nem. Teremt egy férfit, olyat, akire minden nő vágyik. Imre jóképű, tájékozott, nagyvonalú és remek a humora, hamar tényezővé válik a közösségi oldalon.
Aztán lassanként elkezd életre kelni...
A bajok akkor kezdődnek, amikor nem akar úgy viselkedni, amilyennek Adél kitalálta.
A tét azonban már túl nagy, ezért Adél tervet készít, hogy bármi áron véghez vihesse, amit elképzelt. Ennek érdekében még a gyilkosságtól sem riad vissza...
Akik olyan szerényen élnek, akiknek még az elmúlása is olyan tapintatos, hogy csak a hiányukból derül ki: nélkülük az élet kizökken medréből, sőt megáll. Akik még nem bizonyíthattak, és nincs is módjuk bizonyítani. És a többiek, akik mindezt csak akkor veszik észre, amikor már késő. Mi, olvasók elszorult torokkal döbbenünk rá, hogy valamennyien úgy cselekedtek, ahogy cselekedhettek, legjobb tudásuk és szándékuk szerint, hiszen ahány élet, annyiféle igazság.
Kevés könyv mesél oly érzékletesen és hátborzongatóan, mégis meghatóan és elgondolkodtatóan eszmélésről-elmúlásról, mint az Alvók futása.
„Szabó Magda minden sora érzelemmel van tele. Elénk tárja szereplői minden elhallgatott, ki nem mondott, ki nem mutatott érzését, borzongató hitelességgel. Örök emberi dolgok ezek, függetlenek kortól és időtől. Történetei segítenek megérteni, hogyan működünk közösségben, legyen az család, egy bérház lakóközössége vagy egy iskolai osztály. Rávezet, hogy egyszerre több nézőpontból lássuk az embert, és megértsük motivációit.” – Jakupcsek Gabriella
Több mint egy év tel el azóta, hogy hazaértem. Akik kívülről néznek, aligha észlelnek különösebb változást. De nekem már csak ködösen rémlik egy nő, aki egykor én voltam, aki mindig felhúzva tartotta a vállát a feszültségtől, mert másoknak akart megfelelni.
Két hónappal hazatértem után eladtam elegáns, nagypolgári lakásomat, és beköltöztem egy kisebbe, szerényebbe. Az autómat lecseréltem egy olcsóbb, alacsonyabb fogyasztásúra. Az addig igénybe vett szolgáltatások nagy részét lemondtam, megváltam a költséges biztosítások többségétől, a giga-csomagoktól, az ilyen-olyan előfizetésektől, és egy lényegesen egyszerűbb életvitelre rendezkedtem be. A ruháimat is kiválogattam, a felesleget elajándékoztam vagy áruba bocsátottam. Az maradt csak meg, és mindenből csak annyi, amire valóban szükségem van. Olykor gyertyával világítok, órákig bámulom, hogyan táncol a láng a sötétben. Vagy ücsörgök a teraszon, és nézem az égboltot, amelynek addig ismeretlen szépségeit az Úton fedeztem csak fel… Amíg ezt a boldogságot nem éltem át, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer úgy fogom gondolni: ha mindenemet elveszíteném, akkor is maradna egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. Látom a környezetemben élőket, amint fáradtan hajszolnak valamit, amit már megnevezni sem tudok, annyira távolinak tűnik, hogy magam is így éltem. Nem tehetek többet értük, mint hogy elmondom a magam történetét, amely így kezdődik: van esély! Csak a békességnek előbb helyet kell készíteni, kell egy nagytakarítás. Amíg a beidegződések, előítéletek foglalják a helyet, addig a csönd nem ver tanyát odabent. Pedig ahhoz, hogy meghalljam a saját hangomat, csöndre volt szükség.
Ilyen az életem a Camino után.
SÁNDOR ANIKÓ El Camino-trilógiáját most új külsővel, átdolgozott formában veheti kézbe az olvasó.