Felejthetetlen klaszikusok 30-70% kedvezménnyel rapid akció
FELEJTHETETLEN KLASSZIKUSOK 30-70% kedvezmény
Ám Az élet újrakezdhető című, interjúkat és vallomásokat tartalmazó kötetből kitűnik, hogy Szabó Magdának még maradtak megosztani való titkai, mert körülötte és vele „mindig történtek dolgok”, az ő élete „egy kész színdarab”. A neves újságírók, irodalmárok, kritikusok által készített, izgalmas kérdéseket feszegető interjúk hitelesen és érzékletesen rajzolják meg a portréját. Az emberét és az alkotóét, aki mindig azt írta, amit ő tudott, és aki azt hirdette, hogy az írónak soha nem szabad hazudni. Szabó Magda mindig felvállalta önmagát és értékeit. „Nem takarózom, lásson, aki látni akar” – mondta. És habozás nélkül felvállalta azt a nehéz küldetést, amit tehetsége és a környező valóság rótt rá. „Én nem vagyok civil, író vagyok” – vallotta.
Ugyanez a rendíthetetlen elkötelezettség sugárzik a kötet második részébe beválogatott levelekből, amelyeket Szabó Magda az olvasóinak írt. Valamennyi az írás, az irodalmi mű születésének a problematikáját elemzi, azt az egyszerre gyötrelmes és varázslatos folyamatot, míg az „író szóvá váltja önmagát és felismeréseit”. Egyfajta ars poetica ez, bevezetés az alkotás alkímiájába, amelynek egyik alaptétele, hogy nem csak az író választja meg, miről akar írni, a mű is kiválasztja magának az íróját.
Az élet újrakezdhető című válogatás ékesen bizonyítja, hogy Ágyai Szabó Mária Magdolna Lenke Alexia életében és műveiben is mindvégig megmaradt annak, aki volt. Megmaradt Szabó Magdának.
S hogy mit rejt a két füzet? Egy kisregényt, amely 1939-ben játszódik, Bécsben. Egy zaklatott fiatal lány érkezik a Csigaház nevű panzióba. Júlia Budapestről menekült az osztrák fővárosba, régi ismerőséhez, a panzió tulajdonosnőjéhez. Odahaza megrázó élményben volt része: a vártnál korábban hazatérve a családi villába, rajtakapta fiatal mostohaanyját, Dollyt és szeretőjét, Dorner András ügyvédet, apjának, az országos hírű sebészprofesszornak a barátját. Júlia felháborodása és kétségbeesése annál is nagyobb, mert ő azt hitte, hogy Dorner az ő kedvéért jár a házhoz.
A fiatal lány abban reménykedik, hogy a Csigaházban menedéket és nyugalmat talál, ám a panzióban további „veszedelmes viszonyok” bolygatják fel a mindennapok megszokott rendjét, újabb szerelmi háromszögek formálódnak. A politikai helyzet is nyugtalanító, hiszen a bécsi Burgon már horogkeresztes zászló leng, és a németek egyre jobban érdeklődnek a Csigaház lakói iránt. A háború fenyegető árnyéka borul egész Európára.
A szerelmi és politikai szálból biztos kézzel összeszőtt kisregényt minden bizonnyal Szabó Magda 1935 és 1938 közötti bécsi tartózkodásainak élményei ihlették, ezeket öntötte – valószínűleg itt először – prózai formába. Sorait olvasva tanúi lehetünk a regényíró születésének. Nyomon követhetjük, hogyan talál rá saját hangjára, hogyan dolgozza ki írói módszerét. A sokféle élményt, érzést, hangulatot egybesűrítő mű már magán viseli Szabó Magda írásművészetének jellemző jegyeit: kivételes megfigyelőképességét, éleslátását és ábrázolókészségét.
A Csigaház igazi irodalmi szenzáció és felfedezés!
Kosztolányiról írtak már nem egy vaskos monográfiát, de a híres nyugatos alkotóról kialakult képünket most mégis jelentősen átrajzolhatja néhány levél.
Nemrégiben ugyanis felbukkant egy jelentős Kosztolányi-dokumentumegyüttes a költő életének utolsó szakaszából. A kéziratok a költő utolsó szerelméhez, Radákovich Máriához kapcsolódnak. A férjezett asszonyhoz írt levelek szerkesztett változatai korábban ugyan megjelentek – azonban az eredetiek és azok, melyeket Mária írt Kosztolányinak, még nem.
Hogy miért érdekes ez? Azért, mert Radákovich Máriáról, a tízéves gyermekét nevelő anyáról eddig szinte semmit nem tudtunk, pedig Kosztolányi kész lett volna feladni a házasságát miatta, és úgy érezte, ez a szerelem még halálos betegségére is gyógyulást hozhat. Máriáról annyit tudunk, hogy Kosztolányi szerelmes volt belé, és írt hozzá egy verset, költői pályája egyik legjelentősebb darabját, a megcsalt Kosztolányiné pedig egy dühös levelet, amelyben „szerencsétlen, tájékozatlan lúd”-nak nevezte riválisát. Kosztolányi mindent fel akart adni a szerelem hevében – de kiért is?
Radákovich Mária hús-vér nő volt, Kosztolányi előtt is, Kosztolányi után is. Volt saját élete, férje, akitől a költő annyira félt, hogy még a sötétítőfüggönyöket is behúzta házuk ablakain – e könyvből az is kiderül, miért. Kosztolányit is jobban megértjük, ha megismerjük azt a nőt, akit szeretett.
A kutatás egy pontján azonban kiderült, hogy Kosztolányinak a felesége és Mária mellett volt egy harmadik kapcsolata is. Ez a rejtélyes viszony húsz évig tartott, tehát közel annyi ideig, mint a költő házassága Harmos Ilonával. Bennfentes szemtanúk véleménye szerint pedig éppen ez a titkos kapcsolat segített Kosztolányinak túlélni a házasságban eltöltött éveket. Ráadásul Kosztolányi egyik legismertebb regényének ihletője is ő.
Ez a kötet róluk szól, a Kosztolányit élete végén körülvevő nőkről. Ha nem lettek volna ők, Kosztolányi sem vált volna azzá a kiemelkedő irodalmi nagysággá, akit ma ismerünk.
BÍRÓ-BALOGH TAMÁS a rá jellemző olvasmányossággal, mégis sziporkázó szellemességgel, alapos szakmaisággal mutatja be Kosztolányi Dezső életének legutolsó korszakát, amelyről eddig úgy hittük, hogy mindent tudunk. De elképzelhető, hogy e pillanatig csak „éjen és homályon át” láttuk, most viszont teljes fényben.
Tanúi lehetünk bírósági ügyének, bepillantást nyerünk egyetemi tanulmányaiba, beszámolókat kapunk a nyaralásokról, külföldi utazásokról, tudósításokat a munkaszolgálatokról. Megtudhatjuk, vezetékneve Glatterből hogyan lett a kívánt Radnóti helyett csak Radnóczivá, miért és hogyan beszélték le az életmentő emigrációról. Részesei lehetünk a költő hétköznapjainak, kisebb-nagyobb problémáinak, legyen szó fogfájásról vagy állandó anyagi gondokról. A kötetben helyet kaptak az érzelmi viharokban született levelek, és megismerhetjük írói műhelyét: a versek, a fordítások születése, a kötetei publikálása körüli harcok nyomdával, kiadóval – mind a szemünk előtt zajlanak.
A levelekből kirajzolódik Radnóti emberi portréja, de mindenekelőtt az egyre szűkebb irodalmi térben a saját verseiért, költészetéért tollat ragadó költő jelenik meg előttünk, aki hol szelíden, hol önérzetesen, hol hivatalosan, hol érzelmesen, nemegyszer titokban írt levelet.
Radnóti Miklós levelezését most először veheti kézbe az olvasó. A kötetben saját hangjukon szólalnak meg a Gyarmati Fanni Naplójából és az Árnyékban éles fény vagy című albumból már ismerős és az újabb kutatások során beazonosított kortársak.
Szabó Magda édesapja halála után örökségként Szabó Elek legértékesebb kincsét, svájci szerszámosládáját és a fiókjában talált rézsípot meg cirmos üveggolyót vitte magával Budapestre. Ha a golyót a fénybe tartotta, mindig más színnel ragyogott fel. Mint a cirmos üveggolyó, olyan ez az eddig napi- és hetilapokban, folyóiratokban rejtőzködő, kötetben még soha meg jelent írásokat tartalmazó könyv. Sokszínű. Novellák, tárcák, vallomások, interjúk, levelek, versek – megannyi műfaj, megannyi téma és forma.
Hol szikár és mégis torokszorítóan drámai, hol megkapóan lírai novelláiban a sorsfordító pillanatot ragadja meg, amikor valakinek az élete más irányt vesz. Az eszmélés pillanatát, amikor megszólal az a bizonyos belső hang. Pontosan dokumentált, tárgyszerű vagy éppen játékos, humoros tárcáiban, amelyek új minőséget hoznak a műfajba, „utazik”. Utazik a hazában, Magyarországon, és utazik az emberi lélek mélyére, amelynek oly kiváló ismerője. Új helyeket, tájakat, városokat fedez fel. És persze embereket, ismeretleneket, akiknek a titkát kutatja. Varázslatos gyerekkorát, mozgalmas életének és pályájának fontos állomásait felidézve váratlan őszinteséggel saját magáról vall, önnön titkait tárja az olvasó elé az interjúkban és vallomásokban. 1938 és 1942 között született verseiből egy, társát és útját kereső, „ezüst sikert álmodó”, „arany csodára váró” érzékeny, fiatal nő bonyolult érzésvilága bontakozik ki. A neki és az általa írt levelek pedig magánéletéről adnak hírt, ahol „rossz meg jó vegyesen” fordul elő.
Az Urbán László összeállította Nekem a titok kell című kötet az újdonság és meglepetés erejével hat, még közelebb hozva az olvasóhoz Szabót Magdát, az embert és az írót.
Kosztolányi Ádám neve mindenki számára ismerősen csenghet. A vezetékneve legalábbis bizonyosan. Apja révén jól ismert alakja a magyar művelődéstörténetnek – mégis alig tudunk róla valamit.
Kosztolányi Ádám, annak ellenére, hogy az apa árnyéka élete végéig ránehezedett, értékes és jelentős életművet hozott létre. A ma fellelhető teljes életművét tartalmazza ez a kötet: portréit, naplójegyzeteit, tanulmányait, cikkeit, kritikáit, lektori jelentéseit, hozzászólásait mások cikkeihez és versfordításait. Mindenképp érdeklődésre tarthat számot, és nemcsak azért, mert Kosztolányi Ádám történetesen Kosztolányi Dezső fia volt – hanem azért is, mert Kosztolányi Ádám saját, önálló jogán is jelentős alkotó volt.
Kosztolányi Ádám élete végéig írt. Nem túl sokat és nem túl rendszeresen, de közel öt évtizeden át vetette papírra cikkeit, gondolatait. Életműve azonban belefér ebbe a kötetbe.
Érdeklődése korán a lélektan felé fordul, a psziché és a nyelv összefüggéseit vizsgálja, több tanulmányt is szentel nekik. Foglalkoztatta a grafológia is. A negyvenes évektől az élő irodalom kezdte el érdekelni: ebből az időszakból valók kritikái. 1938–1946 között a kortárs irodalom hivatásos olvasója: a Révai Kiadó lektoraként több száz könyvet kell elolvasnia és véleményeznie. Egy lektori jelentés pedig csak annyiban különbözik egy könyvismertetésről, hogy nem jelenik meg.
Cikkeit, esszéit elsősorban filozófiai témában, filozófusokról írja, a legtöbbet Leibnizről. Visszaemlékezései forrásértékűek. Nemcsak azért, mert ő volt Kosztolányi Dezső fia, hanem azért is, mert – ahogy Vezér Erzsébet írta – „sokat tudott a korról, melyben felnőtt, emberekről, akik közt megfordult”, és apjáról is „józan tárgyilagossággal beszélt”. Ráadásul a kortársak szerint kiváló memóriája volt; ezt igazolják is azok az apró részletek, melyeket írásaiban felidéz, akár évtizedek távlatából is.
A Keserű nevetés ékesen bizonyítja, hogy Kosztolányi Dezső és fia, Ádám, nemcsak külsőleg hasonlítottak egymásra, hanem abban is, hogy mindketten egyformán műveltek voltak, több nyelven beszéltek, több nyelvből fordítottak, és hogy írók voltak. Igazi írók.
1945 után hosszú évtizedekig szinte csak a házsongárdi temető öreg fái és a versszerető erdélyi magyarok őrizték REMÉNYIK SÁNDOR emlékét. A rendszerváltás után megjelent életműkiadás azonban Magyarországon is ismertté tette ezt a kivételes személyiségű és különleges tehetségű költőt.
Reményik Sándor rejtőzködő, csupa kétellyel küzdő, vívódó alkotó volt - paradox módon mégis elsősorban szenvedélyes közéleti verseivel tett szert hírnévre. Ám plátói szerelmeit, legmélyebb, legszemélyesebb érzéseit megéneklő szerelmi költészete és természetlírája éppolyan lenyűgöző erejű, mint a politikai tárgyú szövegei.
Korábbi Reményik-képünket nagymértékben gazdagítja-árnyalja a Rianás című kötet, amely igazi irodalmi kuriózumokat tartogat az olvasó számára: több mint harminc, gyűjteményben még soha meg nem jelent verssel gyarapítja a költői életművet. A Látomások ciklus - melyet három újonnan felfedezett írással kiegészítve közlünk -, pedig arra világít rá, milyen forrásból táplálkozott Reményik lírája. Ezek a modern formavilágú, sodró lendületű, ritmikus prózában írt „költemények" bemutatják képzeletgazdagságát és kifejező stílusát.
Reményik Sándor sokoldalú író volt: esszéket, bírálatokat, cikkeket is publikált. A most közölt, nagyrészt az 1910-es, 1920-as években született kritikáiból érzékeny, kisebbségi sorsát öntudatosan vállaló, mélyen humánus művész portréja rajzolódik ki. Egy alkotóé, akit hamarosan tekintélyes költőként tartanak majd számon. Azé a fiatalemberé, akiről Németh László már 1927-ben azt írta: „ő az erdélyi költő".
„Egy lángot adok, ápold, add tovább!" - kezdi Reményik Sándor egyik versét. A Rianás című kötet éppen ezt teszi. Hogy a költő művészete valóban „örök tűzként" égjen és világítson a ma emberének is.
Erdélyi Ágnes (1914–1944) egy kisregény kulcsszereplőjeként vált a magyar irodalomtörténeti emlékezet részévé. „Különösen sokat gondolok Ágira, a kishúgomra mostanában. Nem láttam évek óta már. Sokáig egy kisvárosban lakott, a nagy fekete hegy tövében, most egy idegen ország messzi székhelyén él a férje mellett” – írja Radnóti Miklós az Ikrek hava első mondataiban. Erdélyi Ágnes nem más, mint a könyvben említett kishúg, Radnóti Miklós féltestvére.
Felnőttként Erdélyi Ágnes maga is alkotó és újságíró lett Romániában. Édesapja, Glatter Jakab korai halála után életútja nagyváradi, majd szilágysomlyói, bukaresti és ismét nagyváradi állomásokon át vezetett. Írásait több lap közölte, és két önálló kötete is megjelent. 1944-ben deportálták, Auschwitzban halt meg.
Írásai különös elevenséggel szólaltatják meg a gazdasági világválság éveinek tapasztalatvilágát. Szereplői helyüket kereső, kilátástalan anyagi helyzetükből és az őket diszkrimináló környezetből kitörni próbáló fiatal nők, munkások, értelmiségiek. Az, ahogyan a szerző a korszak erkölcsi és gazdasági átalakulásainak következményeit saját nemzedékének élménykatalógusa felől átvilágítja, a két világháború közötti társadalmak hétköznapjainak élményszerű megértéséhez segíthet hozzá bennünket.
Nagyon is aktuális kérdések ezek. Nemcsak a trianoni szerződés értelmében elszakított területeken élő, kisebbségi létbe kényszerített emberek életéről, nehézségeiről szól, de ugyanúgy szembesíti az olvasót a fiatal pályakezdők és azon belül is a fiatal nők önerőből való érvényesülésének kérdéseivel.
Erdélyi Ágnes életében megjelent két kötete ma gyakorlatilag fellelhetetlen – alig maradt fönn belőlük példány –, írásainak más része napilapok megsárgult hasábjain lappang, a kéziratból közölt szövegek pedig soha nem jelentek meg korábban. Így Erdélyi Ágnes írásai az Arckép szavakból című kötetben válnak először hozzáférhetővé.
A családjog ott kezdődik, ahol a család véget ér...
A kötet, melyet kezében tart az olvasó, izgalmas család- és irodalomtörténet, különleges korrajz és nem utolsósorban jogi érdekességek tárháza. Főszereplői Babits Mihályné Török Sophie és Babits Ildikó, és persze az a két ember, akik nélkül ez a tanulságos és fordulatos történet nem jöhetett volna létre: Babits Mihály, a költőfejedelem, valamint Basch Lóránt, az irodalom (és a barátja, Babits) iránt elkötelezett ügyvéd.
Babits Mihály özvegyének, Török Sophie-nak és nevelt lányának, Babits Ildikónak fokozatosan megromló és bírósági eljárásokba torkolló csatározása mindeddig főként az irodalomtörténészek előtt volt ismert. A hol szívszorító, hol már-már komikus fordulatokban gazdag pereskedés, mely egy használt írógép tulajdonlása feletti civakodással indult, több mint tíz éven át húzódott, és sem Török Sophie halála, de még az 1956-os forradalom sem tudott véget vetni neki.
Az óriási peranyagot Székely László jogász írta összefüggő történetté, értő kézzel kalauzolva az olvasót a jog útvesztőjében, sorba rendezve a krimibe illő eseményeket, feltárva összefüggéseiket. A szeretet és gyűlölet végletei közt vergődő anya-lánya viszony és a hátterében a tanúk elbeszéléseiből kirajzolódó „kis magyar valóság” joggal tarthat számot a széles olvasóközönség érdeklődésére. Ugyanakkor a mindeddig levéltárak mélyén rejtőző szövegek jelentős segítségül szolgálhatnak kutatóknak, oktatóknak is.
SZÉKELY LÁSZLÓ 1958. március 15-én született Budapesten. 1982-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. 1982 óta tanít az ELTE ÁJK polgári jogi tanszékén. 1992-ben beválasztották a Szerzői Jogi Szakértői Testület tagjai közé. 1996 óta oktat a győri Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Karán, 2008 óta pedig az ELTE Jogi Továbbképző Intézet igazgatója. 2013. szeptember 16-án a Magyar Országgyűlés hat évre megválasztotta az alapvető jogok biztosának.
„És akkor valami történt. Valami, amire nem várt senki, ami meglepő volt, mint a nyári bárányfelhős égből lecsapó istennyila.
Moldován Gligor, az ügyvéd egy pillanatig mereven maga elé bámult, aztán gyors egymásutánban háromszor megrángatta az orrát, ami nála mindig a megfeszített agymunka jele volt. Eltolta magától a tányért, az ezüstpapirosos sajttal és a rendőrtiszt elé dobbanva magasra emelte a desszertkését.
– Mi ez – ordította az ügyvéd –, mi történik itt? – Románul beszélt. – A szabad Romániában mindenki olyan nótát énekel, amilyent akar és azon a nyelven, amelyik neki jólesik!
Gyerő Antal ránézett az ügyvédre. Ezt nem várta.
Ezt senki se várta.”
Az erdélyi születésű, ma legfőképp ifjúsági regényeiről ismert Török Sándor három betiltott, elfeledett írását fedezheti fel az olvasó a Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész által összeállított kötetben.
A Magyarországra a 20-as évek közepén áttelepült író a Magyar fiúk oláh mundérban című riportregényben finom humorral, olvasmányosan számol be a román királyi hadsereg közlegényeként szerzett, még élénk élményeiről, a sereg abszurd és embertelen működéséről. A Magyar fiúk oláh mundérban 1928-ban jelent meg először, de 1945-ben tiltólistára került, és ma már csak árveréseken bukkan föl olykor-olykor.
A Virradatvárók és az Egy eszelős fickó s ami körülötte akad című kisregényekben Török az erdélyi magyarok és románok hétköznapjairól, választásaikról vagy éppen a választás lehetetlenségéről mesél olyan időkben, amikor a valóságot és az igazságot könnyedén felülírja egy groteszk fikciókból összefésült történet, ha az aktuális hatalom kiszolgálói úgy kívánják. Az 1929-ben kiadott Egy eszelős fickó s ami körülötte akad példányai mára már nagyon ritkák, közgyűjteményekben sem könnyű rájuk bukkanni. A Virradatvárókat 1928-ban folytatásokban közölte egy lap, majd feledésbe merült.
A kötetet Főcze János történész tanulmánya zárja, amely bemutatja hogyan szerveződött az első világháború utáni Román Királyság, hogyan strukturálták át az erdélyi magyar társadalmat az ezzel járó változások, és hogy mit jelenthetett, milyen kihívásokkal járt az erdélyi magyarok számára, hogy egy új államban kellett folytatni életüket.
TÖRÖK SÁNDOR (1904, Homoróddaróc – 1985, Budapest) iskoláit Brassóban és Fogarason végezte. Eleinte fizikai munkákból élt, gépszíjgyártó vizsgát tett, később pedig színészként is dolgozott Kolozsvárott. Magyarországra települése után kezdődött különösen gazdag és változatos írói, műfordítói, szerkesztői pályafutása. Korai műveit 1933-ban Baumgarten-díjjal ismerték el. A regények és színpadi művek népszerű szerzőjét 1938-ban a Petőfi Társaság tagjai közé választották, 1940 és 1945 között azonban zsidó származása miatt nem publikálhatott. A Keresztény Zsidók Szövetségének alelnökeként ő juttatta el az Auschwitzi jegyzőkönyv egyik példányát Horthy Miklós kormányzóhoz. Aktív tagja volt a Rudolf Steiner tanítványa, Göllner Mária által vezetett antropozófiai körnek, és élete végéig azon munkálkodott, hogy másoknak is továbbadja az antropozófia tanait. 1974-ben József Attila-díjat kapott.
Debrecent történelme folyamán soha nem védte sem kőfal, sem vár, sem hegy; a vérzivataros századokban polgárainak szorgos munkája és rendíthetetlen hite tartotta meg. A Szabó Magda műveiben már-már mitikus személlyé formálódott, nagybetűs Város, a „haza” a színhelye és bizonyos értelemben a főszereplője a kötet két színdarabjának.
A Kiálts, város! című történelmi drámát Szabó Magda megrendelésre, Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulójára írta. Az 1604-ben, a Bocskai-felkelés kitörésekor játszódó darab cselekménye egyetlen, krimibe illő kérdés körül forog: ki ölte meg Debrecen város tanácsnokát, Borzán Gáspárt? A gyanúsítottakat, királyokat, hadvezéreket és vallásreformátorokat az írónő az Előjátékban szembesíti egymással, és hamar kiderül, hogy noha egyikük sem ismerte Borzánt, mindannyian felelősek a haláláért. A tanácsnok meggyilkolása azonban talán még súlyosabb erkölcsi dilemmát vet fel. Vajon a három hatalom: az Oszmán Birodalom, a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség határán, valamint két vallás: a katolicizmus és a kálvinizmus ütközőpontján fekvő, ostromlott szigetté vált civís városnak a megmaradásért vívott küzdelemben joga van-e veszni hagyni, feláldozni legértékesebb embereit? Debrecen mindenekelőtt és mindenekfölött?
Az 1977-ben bemutatott Régimódi történet Szabó Magda egyik legolvasottabb könyvének, az azonos című, családja történetét feldolgozó nagyregénynek a színpadi változata. Írói bravúr, ahogyan a közel ötszázoldalas művet a kereskedő Rickl família és az arisztokrata Jablonczay család három generációjának sorsát megjelenítő, megkapó és megrendítő drámává formálja. Egy letűnt és mégis máig ható kort idéz meg, a „vér és arany századába” fordult 1900-as évek ellentmondásos polgári és dzsentrivilágát, Debrecennek és környékének katolikus és protestáns társadalmát. A darab középpontjában két erős nő áll: a nagyanya, Rickl Mária, és az unoka, Jablonczay Lenke. Két, történetükben különböző, mégis egymásra rímelő asszonyi sors. Egyik is, másik is azt példázza, hogyan lehet és kell minden körülmények között talpon maradni, büszkén, emelt fővel szembenézni az élettel, és megharcolni a szabadságunkért.
SZABÓ MAGDA 1917-ben született Debrecenben. 1940-ben szerzett latin–magyar szakos diplomát, majd latintanárként dolgozott. Írói pályáján költőként indult. 1949-ben, ugyanazon a napon, amelyen odaítélték, vissza is vonták a Baumgarten-díját, majd 1958-ig nem publikálhatott. Az ismertséget a Freskó és Az őz című regények hozták meg számára. A családi titkok és történetek, a női sorsok, a hétköznapi emberi kapcsolatok kiismerhetetlen érzelemvilága visszatérő motívumai műveinek. Jó néhány önéletrajzi ihletésű regénye született, melyek kedvelt helyszíne szülővárosa. Regényeit számtalan nyelvre lefordították, Az ajtó 2015-ben felkerült a New York Times sikerlistájára is. Munkásságát rangos díjakkal ismerték el: Kossuth-díj (1978), Nemes Nagy Ágnes-díj (2000), Prima Primissima díj (2003). 2007-ben, kilencvenéves korában, olvasás közben érte a halál.